A Fidelissima kórus számára az évadzáró hangverseny mindig nagy izgalommal várt, fontos esemény. Fokozottan igaz ez az olyan koncertekre, amelyeken a repertoár darabjai járatlan utat jelölnek a kórus számára, és még izgalmasabb az egész, ha a stílus a közönség számára sem mindennapi. A 2018-as évadzárót, mely a „Stílusok határán – A King’s Singers nyomában” címet kapta, ebben a miliőben rendeztük meg, hiszen bár a kórus fél éve próbál erre a koncertre, igazán sem az énekesek, sem a hallgatóság nem tudta, mire vállalkozik.

A koncertet az „I’m a train” című countryfeldolgozással indította az énekkar, ami egyfajta induló volt az est számára. A kisvonat történetét elmesélve egyfajta ars poeticát is megfogalmaztunk: „It has been a hard day”, azaz „nehéz nap volt”, de a zakatoló programzene jó bevezetőnek bizonyult.

Az első részben az első nóta után kicsit lassítottunk: Az And So It Goes-ban Billy Joelt Bschaden Lajos vagány szólója idézte meg, a közönség pedig áhítattal hallgatta a finom harmóniákat. A Danny Boyban egy kicsit mindannyian meghatódtunk a történeten, a zenén és annak aktualitásain. Következett a Greensleeves, Schárfyné Halmos Erika ízléses zongorakíséretével, amit a közönség a kórussal együtt dúdolt. Oscar-díjas filmet idéztünk meg A The Windmills of Your Minddal, s a kissé szomorkás hangulatú darabban bebizonyosodott, hogy milyen jól tud duettet énekelni Juhászné Aknai Anikó és Takács Eszter.

Randy Newman „Short People” című dalával ismét vidám hangulatot varázsoltunk a kissé borongósabb zenék után, egy igazán derék tenor szólóval, majd az első rész zárásaként következett a Seaside Rendezvous. Eddigre olyannyira megnyugodott a kórus, hogy maga a mű is kissé nyugodtabbra sikerült a kelleténél, így éppen ideje volt, hogy átadjuk Teleki Bélának a szerepet, aki a „koncertszünetben” gitárjával és búgó basszusával szórakoztatta, énekeltette a közönséget nótáival:

1. I Won’t Back Down (Tom Petty – Jeff Lynne, 1987-88), Tom Petty & The Heartbreakers (’89)
2. Folsom Prison Blues – Johnny Cash (1953, kiadás: ’55)
3. Proud Mary (John Fogerty) – Creedence Clearwater Revival (1968, kiadás: ’69)
4. Don’t Think Twice, It’s All Right – Bob Dylan (1962, kiadás: ’63)

Béla gitárjátékát követve igazán könnyű volt visszatérni a második részre. A fehér pólók után előkerültek a színesek, bemutatva ezzel a közönségnek a kórus teljes „másik” arculatát. A koncert ezen részében John Lennon és Paul McCartney szerzeményei, azaz Beatles számok kerültek a színre, elsőként a „Can’t Buy Me Love” című madrigálstílusban feldolgozott darab, ami kiváló visszahangoló volt énekes és közönség számára egyaránt, így már feloldódva és úgymond, felpörögve fordulhattunk rá az I Feel Fine-ra. Következett a Blackbird, amiben majdnem elfelejtettünk ismételni, de szerencsére a szólózó Horváth Enikő Sára „fütyült rá”. Az And I Love Her harmóniái nagyon ihletetten szóltak és kísérték előbb Zeleni Ferenc, majd a tenor szólam szólóját.

A koncert végére a három legismertebb szám maradt, kezdve a Help!-pel. Sok küzdelem árán a kórus végre elengedte magát, így sikerült ebből a műből igazi „ereszdelahajamat” varázsolni. Erre a hangulati váltásra a közönség is vevőnek bizonyult és együtt bulizott a kórussal, aztán pedig együtt énekelte Ambrusné Csillag-Szabó Katával és Varjaskéri Anitával a Yesterdayt, majd serényen megtapsolta őket és a kórust is.

A koncert záró darabjaként következett a sokszor áldott és átkozott Ob-la-di, Ob-la-da. Végül sikerült legyőzni az összes ellenérzést és úgy előadni ezt a darabot, ahogy a szerzői szándék diktálta: egyszerű örömzeneként. A közönség pedig vastapssal hálálta meg a hangulatot, így végül még egyszer elénekeltük a Short Peoplet hangsúlyozva, hogy ez egy csodálatos világ.

Ez a repertoár jó iskola volt énekes és karnagy számára egyaránt. Tanultunk egy kicsit abból, hogy kell megtanulni és előadni a könnyűnek nevezett zenét. Ugyan nem sikerült minden úgy, ahogyan a próbákon, de ami a lényeg: felfedeztük a Fidelissima kórus egy újabb oldalát, sokszorosan ki tudtunk lépni a komfortzónánkból, és át tudtuk ugorni a saját árnyékunkat.

Szilágyi Miklós
karnagy

Fotó: Lisznyai András és Varga Jenő
Tovább a galériához >>>