2022. január 22-én – immár 26. alkalommal – közreműködtünk a Magyar Kultúra Napja ünnepségén, melyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Soproni Csoportja, a Magyarországi Luther Szövetség Soproni Csoportja, valamint a Soproni Kálvin Kör rendezett. Szilágyi Miklós karnagyunk foglalta össze az ünneppel kapcsolatos gondolatait.

média >>>

Nem csak a Fidelissima Vegyeskar számára, de bármilyen együttesnek, művésznek megtisztelő feladat a kultúrát képviselni a Magyar Kultúra Napján szervezett ünnepségen. Különösen megtisztelő a feladat akkor, ha az ünnepség főszónoka az az ember, aki előreláthatólag Magyarország egyik legfőbb közjogi méltósága lesz. Itt nem kerülhetnek szóba ideológiák, pártállások, meggyőződések, hiszen ez egy ünnep a nagybetűs MAGYAR KULTÚRA ünnepe, ahol senkit sem érdekel, hogy valaki eszméihez, elveihez milyen színű politikai szerveződés áll közelebb. Hiszen a már említett szónok nagyon helyesen fogalmazta meg: Himnuszunk minden olyan ember imádsága, aki magyarnak vallja magát. Nem számít a vallás a meggyőződés, a hit, a nemzetiség, a bőrszín, a szexuális irányultság, csak egyetlen dolog, hogy az ember a szívében tudja: „MAGYAR VAGYOK!”.

Ide kívánkozik számomra a következő mondat: „Engedtessék meg, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére születésemtől halálomig szívben és lélekben magyar maradjak”. Az idézet Liszt Ferencnek az Auguszt Antal báróhoz intézett 1873 május 7-én kelt leveléből származik. A levél német nyelven íródott, hiszen maga a zeneszerző nem beszélt magyarul. Ez utóbbi tény ellenére senkiben nem merül fel, hogy Liszt ne magyar zeneszerző lenne.

Ma sajnos kis hazánkban elterjedt a közbeszédben az emberek kettéosztására irányuló szándék. Szekértáborok alakulnak annak mentén, hogy ki magyarabb a másiknál. Mintha egy Hofi Géza paródiában lennénk: „az, hogy valaki csak simán magyar az nem… A magyar-magyar! Az az igazi!”

A Magyar Kultúra Napja éppen annak az ünnepléséről szól, hogy kultúránk mindenkié, aki magáénak szeretné tudni, hiszen ahogy a vezérszónok elmondta: „a kultúra eszköz, hogy a bennünk lévő alaktalan élmények, érzések, gondolatok a szerzők és alkotók művein keresztül nyerjenek bennünk alakot”. Az ünnep a kultúránk sokszínűségéről szól és arról, hogy ez egy élő dolog, ami minden nap minden percében gyarapodik.

Erről próbált szólni a mi műsorunk, ami egyszerre kötődött minden elemében a magyar keresztény hagyományhoz, egyszerre mutatta meg, miként lesz egy svéd himnuszszerző művéből a magyar református hagyomány egyik elterjedt éneke, vagy miként lesz egy evangélikus zeneszerző életművéből egy katolikus szerző darabja, amit egy minden elemében sokszínű magyar kórus ad elő.

„A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg nem szerzi magának.” Nagyszerű gondolat Kodály Zoltántól, igazi fontossága azonban a sorok között keresendő. Mert minden nemzedék, aki magáévá teszi elődei kultúráját, a saját képére formálja azt, és ezzel segíti elő a gyarapodását. Ezért szomorú azt látni, hogy a Magyar Kultúra Ünnepe szinte kizárólag az idősebb korosztály ünnepe lett, míg a fiatalabbaknak nem nyitjuk ki az ajtót, mert akik megtehetnék ehhez a megfelelő lépéseket, nem hajlandóak az ő nyelvükön beszélni. Milyen sokszor hangzanak el azok a mondatok valamilyen formában, hogy mi is így csináltuk/tanultuk/láttuk/hallottuk, a gyerekeinknek/unokáinknak is jó lesz így. Milyen szomorú, hogy azok többsége, akik a kultúrához ajtót nyithatnának a következő generációk számára minden más hivatással szemben alul vannak értékelve – jelentsen ez az alulértékelés bármit. Merthogy „Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint az, hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal megbukik (néha még a jó is), de a rossz tanár harminc éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét.” Kodály Zoltánnal nyilván nem kötelező egyetérteni, de ha jobban megnézzük munkásságát, belevéve az összes művet a Jézus és a kufároktól a Psalmus Hungaricuson át a csellóra írt gyönyörű elégiákig, látva a népzenegyűjtői és pedagógiai munkásságát és minden mást amit ma az ő neve fémjelez, levonhatjuk a következtetést: az ő munkássága is lehetne akár az, amit a Magyar Kultúra Napjának hívunk. Ahol a (magyar) kultúra nem következménye, hanem kiindulópontja minden másnak: tudománynak, gazdaságnak, politikának vagy bárminek. Egy ilyen – szerintem ideális – világban a kultúra nem mellékszereplő a Magyar Kultúra Napján, nem közreműködik – legyen ez bármilyen megtisztelő – hanem ez az ünnep, amikor mindenki ráteheti a kezét a kultúra ütőerére, hogy érezze, mennyire él, hogyan lélegzik és burjánzik. Igen, ilyenkor is szükség van a politikusokra, mert nekik ilyenkor is üzenniük kell az embereknek, mert a kultúra közügy. De mi lenne, ha elmondanák kedvenc versüket, énekelnének egy népdalt, vagy magyar nótát, vagy bármit. Ilyenkor kell elmondaniuk azt is, hogy írtak egy könyvet, mert erről szól ez az ünnep. Minden másra, amiről vélt vagy valós érdekből beszélni kell, arra van az évnek további 360 napja. (Hiszen többi nemzeti ünnepünknek is megvan a saját, mindenfajta ideológiától mentes mondanivalója.) Mindenkinek legyen megtiszteltetés, hogy ezen az ünnepen az emberekhez szólhat és kinyilváníthatja viszonyát a Magyar Kultúrához.

Kultúránk életéhez sajnos hozzátartoznak a fentiekben éppen csak megkapargatott problémák is. De erről is kell, hogy szóljon a Magyar Kultúra Napja! Arról, hogy ki kell mondanunk kellemetlen realitásokat. Arról, hogy a kellemetlen realitások felszámolásához erőt merítsük nagyjaink munkásságából, a büszkeségből, hogy ugyanazt a kultúrát valljuk magunkénak, mint Kölcsey Ferenc, Erkel Ferenc vagy Liszt Ferenc (Ferencek, ha találkoznak…). Január 22-e minden évben alkalmat ad arra, hogy kifejezzük büszkeségünket Berkesi Sándor, Túrmezei Erzsébet, Nagy László, Szokolay Sándor és többi nagyjaink felé. Alkalom, hogy kifejezzük büszkeségünket mindazok felé, akik tesznek azért, hogy magukévá tegyék és esetleg tovább is adják kultúránkat. Ezen a napon legyünk büszkék a Nyáry Marikákra, a Varjaskéri Anitákra, a Hegedűs Attilákra, legyünk büszkék a Fidelissima Vegyeskarra, legyünk büszkék arra, „Ami a miénk…”

…és egyszer talán, ha majd az utókor is úgy gondolja, Szilágyi Miklósra is.

Szilágyi Miklós
karnagy

Fotó: Sopron Média, Cyberpress, Varga Jenő
Tovább a galériához >>>