2022. június 19-én a IV. Soproni Kórusünnepen vettünk részt. Tizennégy kórus, két helyszín, közel kétszáz énekes, remek hangulat jellemezte a rendezvényt, amiért köszönetet mondunk Török Krisztának és Bognár Lászlónak.

képek és műsor >>> | média >>>

Lehetséges, hogy hibát követtem el…
De hogy érthető maradjak, vissza kell mennem egészen a kályhához és elölről kell kezdenem a történetet ismét, sok év távlatában.
Merthogy négy év telt el az első soproni kórusünnep óta. Jó magyar emberként akkor kétkedéssel néztük, hogy néhány lelkes fiatal kitalált valami újat, bár mentségünkre legyen mondva: beálltunk a kezdeményezés mögé (pedig mondhattuk volna azt is, amit túl sokszor hallottam már: „…de hát ezt mi nem így szoktuk!”). Ámulva és bámulva néztem a szervezők lelkesedését és profizmusát, irigykedve, ahogy Sopron gyönyörű belvárosában megszületik valami új, ami sikerrel hívja éneklésre az embereket. Nem gondolom, hogy irigységemet el kellene tagadnom, hiszen ez is közrejátszott abban, hogy Kőszegen idén már a III. Concordia Kórusfesztivált rendeztük meg, és a kőszegi fesztivál tagadhatatlanul a soproni kórusünnep talaján szökkent szárba, persze egy kicsit más irányban fejlődött. Na de vissza Sopronba:
Már az első kórusünnep megmutatta, hogy az emberek többségének fogalma sincs arról, mennyire szeret énekelni, vagy éppen nem is tudja, mi hiányzik az életéből, amíg nem kezd el énekelni. A kórusünnepek varázsa éppen ez volt, hogy mindenki énekelt (ezt a varázst akartam aztán továbbvinni). Kinn a téren az emberek a szájukba kapták a valamikor tanult (de talán sosem igazán becsült) népdalokat és egyéb énekeket és a sok ember az általam nagyon nagyra tartott Kocsis-Holper Zoltán kezei alatt egy csapásra kórussá szerveződött. Az éneklés megszülte a hangulatot, a hangulat pedig dalra fakasztott: a kör bezárult.
Eltelt a négy év, a hagyomány szerencsére folytatódott – bár az összes nyári rendezvényhez hasonlóan ez is talán túlságosan függővé vált a VOLT-tól (pedig milyen szép is lenne, ha az éneklés népszerűsítése is legalább ennyire fontos lenne). A kórusünnep átkerült a Lenck-villa gyönyörű kertjébe, de közben sok minden megváltozott. Az olyan változásokkal, mint a pandémia, nem lehet mit kezdeni, úgyis sokat emlegettük már – eszmefuttatásom szempontjából pedig nem is releváns. Sokkal érdekesebb viszont a fellépők sorában beállt változás: az első kórusünnepe(ke)n kórusok léptek fel, kisebb és nagyobb létszámmal, gyerek és felnőtt kórusok, sokszínű társaság. 2022-re a sokszínűség megmaradt, de a fellépők között feltűntek az énekegyüttesek. Még mielőtt valaki farkast kiáltana, nem hangos opponálás fog következni az énekegyüttesek ellen, de néhány gondolat fogalmazódik bennem egy ideje és feltételezhető hibám kapcsán kiderült: nem csak bennem.
Szóval ne tessék félreérteni: éppúgy, ahogy kórusokra, énekegyüttesekre is szükség van, merthogy az is egyfajta kórus. Sőt, ha szorosabb értelemben vesszük ezt az egész kórusosdit, valahogy így indult az egész évszázadokkal ezelőtt: összeállt néhány énekes, akik először egy, majd egyre több szólamban kezdtek énekelni. Aztán ahogy egyre többen és többen fértek hozzá a tudáshoz és ezzel együtt a zene „misztériumához”, egyre többen kezdtek el énekelni, és mivel a kórus fontos közösségi színtér is volt egyben – ma is az – aki számított, kórusban akart énekelni. Ezzel nemcsak tartozni akart valahová, hanem meg is akarta mutatni, hogy ő annyira művelt, hogy sok másik emberrel együtt létre tud hozni valami értékeset. Nem véletlenül a 19. század polgárosodása során alakultak az első mai értelemben vett kórusok. Ezeket az emberek igénye hívta életre, a művelt emberek igénye. Persze ahogy ezek a nagyrészt polgárságra épülő kórusok, úgy a 20. század egyéb (munkás, paraszt, vagy akármilyen) kórusai is olvasztótégelyek voltak, ma is azok. Persze ma már nem vallás, vagy hivatás hozza össze az énekkarokat, mára megmaradt hívószónak a megteremtett érték, és a közösség. Persze a közösségben kompromisszumokat kell kötni, meg kell hajtani a fejünket a közösség akaratának és el kell fogadnunk sokszor azt is, ami számunkra nem, de a többségnek a legjobb. Akárcsak egy kicsike társadalom.
Amikor 2015-ben elkezdtem Sopronban dolgozni négy felnőtt kórus létezett a városban: a Pedagógus Kórus, a Sonitus Scarbantiae, a Kórus Spontánusz és a Fidelissima Vegyeskar. Az eltelt időben újabb formációk jöttek létre, ami – nem győzöm hangsúlyozni – egy részről örvendetes, hiszen ezek az együttesek is azért jönnek létre, mert tagjaikban megvan az értékteremtés igénye. Másrészről viszont megfigyelhető – és nem csak Sopronban – hogy az új formációk a nagyobb kórusokat gyengítik létrejöttükkel. És ez az igazi probléma!
Nem jó ezeket a dolgokat kimondani, mégis szükséges. Az énekegyüttesekben éneklő kiemelkedően tehetséges muzsikusok sok esetben a nagyobb kórusok helyett teremtenek maguknak alternatívát. Ennek sokszor az az oka – jól tudom –, hogy ezeknek az élet egyéb területein is kiemelkedőt alkotó embereknek nem engedi az idejük, hogy alkalmazkodjanak a nagy többséghez. Pedig nagy szükség volna rá. Nagy szükség volna arra, hogy mindenki, akit valamilyen tehetséggel áldott meg a Teremtő, kamatoztassa a tehetségét, de ne csak a saját, hanem a szűkebb és/vagy tágabb közössége javára. Persze ehhez sokszor meg kell hajtanunk a fejünket. Le kell hajolnunk azokhoz, akik adott területen szerényebb képességekkel rendelkeznek. Azt hiszem egyik általam irányított együttesben sem sértek meg senkit ha azt mondom: mindenhol vannak, akik nehezebben sajátítanak el műveket, relatív hallásuk fejlesztésre szorul (nekem is), nem annyira jó a ritmusérzékük. De igenis oda lehet ülni ezek mellé az énekesek mellé és át lehet segíteni őket a nehézségeken. Olykor névtelenül, de mindig önzetlenül.
Akárcsak egy kicsinyke társadalom.
Nem sokkal a Nemzeti Összetartozás Napja után a Soproni Kórusünnep tükrében szembesülnünk kell azzal, hogy az élet sok területén gondolkozunk így és ha így gondolkozunk, akkor az a bizonyos Nemzeti Összetartozás is más fénytörésben látszik, vagy épp tűnik el. Egy kicsit talán túlságosan az individuumok társadalma lettünk, és sokan a közösséget nem önmegvalósításuk eszközének, hanem gátjának tekintik. Pedig mai világunkban a tudósok nem lesznek naggyá az őket támogató tudós társadalom, más tudósok eredményei, kutatóhálózatok nélkül. Sportolók nem lesznek naggyá a nekik otthont adó egyesületek, a támogató közösség, a sok esetben gyengébb edzőtársak nélkül. Még az önállóan alkotó művészeket is a közösség – a közönség teszi naggyá. Nem beszélve a kórusokról és a zenekarokról, amik maguk jelentik a közösséget, kapcsolódást más emberekkel, kapcsolódást a társadalommal, a világgal. Összetartozást.
Szükség van az énekegyesületekre és minden új formációra, mert az azt mutatja, hogy vannak kiemelkedően tehetséges emberek (énekesek), akik közösen akarnak létrehozni valamit, igényük van az értékteremtésre. De elfogadható-e az ár, hogy közben szépen lassan megszűnik egy 75, vagy éppen 100, esetleg 163 éves hagyomány?
Persze ebben a kontextusban beszélnünk kell a kórusvezetők felelősségéről, a mi felelősségünkről. Fiatal kórusvezetőként vajon felismerjük-e, hogy „forradalmi” elképzeléseink megvalósításához nem egy új együttes létrehozása visz közelebb, hanem éppen az a tisztünk, hogy a hagyományt vigyük tovább és a régit megújítva hozzuk létre azt, amire hivatottak vagyunk? Tapasztaltabb, esetleg idősebb kórusvezetőként felismerjük-e a megváltozó igényeket, tudunk-e önvizsgálatot tartani, engedjük-e szóhoz jutni a fiatalokat, hogy továbbvigyék a lángot még akkor is, ha az nem mindenben egyezik a saját elképzeléseinkkel? Egyáltalában meghalljuk-e a ránk bízott közösség hangját, ami mindig változásra, fejlődésre és elfogadásra ösztönöz? Néha talán azt is meg kell kérdeznünk, hogy kell-e nekünk az élre állni, kell-e kórust vezetnünk? Érdemesek vagyunk rá? Nehéz és súlyos kérdések ezek.
Hosszúra sikerült, de lényegesnek gondolt kitérőm után vissza kell kanyarodnunk a gyönyörű Kórusünnephez, hiszen ahogy fellépésünk közben elmondtam, hálásak lehetünk a szervezőknek, hogy ezt a terhet a vállukra vették. Hiszen fontos fórum ez, ahol a kórusok találkozhatnak közönségükkel és találkozhat(ná)nak egymással is. Fontos fórum ez, ahol a közönség találkozhat Sopron énekkaraival és találkozhat a kóruszenével is. Ha valamilyen kritikát meg lehet fogalmazni a szervezők felé, az csupán annyi, hogy hiányzik az énekszó (hiányzol, Zoli!), hiányzik a közönség éneklése, hogy a Kórusünnep ne csak a kórusok ünnepe legyen, hanem a kóruséneklés ünnepe is.
Élmény volt hallgatni a kórusokat (igen, az énekegyütteseket is!), látni a sok lelkes arcot, de egy kicsit fájdalmas volt megtapasztalni, hogy hiába élünk és dolgozunk egy városban, még egy ilyen ünnepen is elmegyünk egymás mellett, és sok esetben nem hallgatjuk meg egymást. (Akárcsak egy kicsinyke társadalom.)
Külön megtiszteltetés, hogy a szervezők a mi kórusunkat választották a délutáni koncertfolyam záró műsorszámának. Remélem, rászolgáltunk a bizalmukra. Mert fantasztikus élmény volt fellépni ebben az impozáns környezetben, megmutatni magunkat, nekem pedig a műveimen és átirataimon keresztül megmutatni saját magamat.
Gondolataimat lezárandó lassan ildomos lesz megmagyaráznom a felütést is. Fellépésünk után odalépett hozzám egyik általam igen nagyra tartott kollégám, és nagyon kulturáltan elmondta: nem volt szép reklámoznom a Fidelissima próbáit, hiszen más kórusvezetők sem tettek hasonlóan. Mi akkor és ott ezt a problémát megbeszéltük, bizonyos szempontból igazat is adtam neki. Talán benne sem maradt tüske, hiszen valóban két zenei szakember intelligens eszmecseréje volt (jó lenne, ha több ilyen lenne). Ugyanakkor úgy gondolom, a Kórusünnepnek és minden hasonló rendezvénynek az is a hivatása, hogy úgymond, reklámozza a kórusokat, hiszen a múlt századokkal ellentétben ma már nem számít státuszszimbólumnak a kórustagság. (A korábbi években el is hangzottak a fellépő kórusok próbaidőpontjai. Idén ez sajnos elmaradt, de aki szervezett már hasonló rendezvényt, megértheti, miért nézem el ennek hiányát a szervezőknek.) Minden esetre úgy illik, hogy helyreigazítást tegyek közzé, mert a kóruséneklésre való felhívásom így hangzik helyesen:
„Kedves Közönségünk,
Nagyon szépen köszönöm a Fidelissima Vegyeskar minden tagja nevében, hogy meghallgatták műsorunkat, de ugyanígy minden, a délután folyamán fellépő énekes és karnagy nevében is köszönöm, hogy itt voltak velünk. Ma is megtapasztalhatták rajtunk keresztül, milyen csodálatos dolog az éneklés, így ha kedvet kaptak, jöjjenek közénk. Megannyi kórus, mindegyik más-más arculattal… hiszem, hogy mindenki találhat magának kedvére valót. Tudakolják meg, hogy az Önöknek legjobban tetsző kórus mikor és hol próbál, és csatlakozzanak! A Fidelissima Vegyeskar szerdánként este 6 órától próbál itt nem messze az Erzsébet utcában a Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar alagsorában, várunk mindenkit szeretettel!”

Szilágyi Miklós
karnagy

Tovább a galériához >>>
Fotó: Kisalföld, Sopron Média, Németh Péter