2022. november 19-én – sokszori elhalasztás után – végre megtarthattuk Pater Noster koncertünket a soproni Evangélikus templomban. 

képek és műsor >>> | felvétel >>>| média >>>

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
sanctificetur nomen tuum
que ton règne vienne,
Dein Wille geschehe,
in earth, as it is in heaven.
Anna meille tänä päivänä meidän jokapäiväinen leipämme
I odpuść nam nasze winy,
Come noi li rimettiamo ai nostri debitori;
no nos dejes caer en la tentación
Mas livrai-nos do Mal.
Amen.

Milyen furcsa is ez az imádság. Az Úr Imádsága, ami összeköt minden olyan embert, akinek vallása a Bibliára épül. Ha elkezdem az első sort magyarul, az olvasó önkéntelenül is érteni kezdi a többit, pedig nem biztos, hogy beszél németül, finnül vagy éppen portugálul. Így válik a közös ismeret találkozási ponttá, közös nevezővé számtalan különböző lakhelyű, etnikumú, nézetű ember között. Akár egy különös Rosetta-kő, ami kulcsot ad a kezünkbe egy másik, ismeretlen nyelv megfejtéséhez. Mégis, milyen az emberi természet – szokták mondani – hasonlóságok (csúnya szóval: azonosulási pontok) helyett azt keresi miben vagyok más, miben vagyok jobb, mint a másik.

A koncertek utáni szakmai beszámolóim vezérmotívumává vált az utóbbi időben a kórust mint egy kicsi társadalmat láttatni. Megragadva ezt a motívumot hasonlítom most az énekkart az emberiséghez. Sokféle, különböző értékrendű, vallású, néha etnikumú – a Fidelissima esetében most már mondhatom, hogy –, különböző nyelvű ember olvasztótégelye. Közösség, mely a hasonlóságokra épül. Jó esetben. Merthogy – személyes tapasztalatom szerint is – vannak olyan helyzetek a közösségek életében, amikor előtérbe kerül a különbözőségek hangsúlyozása, ez pedig a közösség gyengülését, rosszabb esetben szétesését hozza magával. Ha fókuszt váltunk és az emberiség szemszögéből nézzük ugyanezt a problémát, abból nem szétesés, hanem feszültségek, villongások – háborúk pattannak ki. De kérdem én: ki hivatott arra, hogy eldöntse, ő jobb a másiknál? Miért is probléma, ha valaki máshogy beszél, mások a szokásai, netán máshogy hisz a Teremtőben? Meglátásom szerint akkor kezdünk el másokra mutogatni, ha magunk nem vagyunk erősek, vagy nem érezzük magunkat annak, saját hiányosságaink elfedésére pedig a legegyszerűbb, ha azokról eltereljük a figyelmet a más, a különböző irányába, mondván: az más, és a más az rossz.

Az elfogadás, egymás elfogadásának kapuja a megértés. Ehhez a megértéshez kapott kulcsot a nagyérdemű november 19-én rendezett koncertünkön azzal, hogy a mindenki által ismert imádság közös nevezőjén túl utat nyitottunk a figyelmes hallgató számára ahhoz, hogy megérthesse, miként gondolkoznak mások. Ehhez nem is igazán kell átlépnünk az országhatárt. Már abból is hatalmas eltérések (direkt kerülöm a különbség szót) adódnak, hogy a 19. századi, vagy a 20. századi mélyen hívő, idős zeneszerző, netán az ezredforduló gyermeke, a fiatal, agilis, nagyszájú, a zenével még varázsolni akaró komponistakezdemény.

De kezdjük az elején!

Szokolay Sándor 2000-ben keletkezett művénél nem is találhattunk volna alkalmasabb felütést az esthez, hiszen az imádság nemes megfogalmazásán túl képviselte a koncertünk helyszínéül választott evangélikus templomot, és annak szellemiségét is. Ez a darab volt az origó, ahonnan rövid, de nagy ívű zenei utazásunk elindult. Bár csak az elmúlt másfél évszázadból választottunk darabokat az első részhez, már Szokolay pentaton jellegű darabja elvihette a hallgatót – már ha hagyta magát – egy más, egy ősi, egy a természethez és Istenhez jóval közelebbi világba. Innen némi gregorián közvetítéssel következett a párizsi Saint-Étienne-du-Mont-templom, ahová Maurice Duruflé Miatyánkja kötődik ezer szállal, végül ismét ugorva térben és időben Liszt Pater nosterével megidéztük Lassust és Palestrinát a római Sixtus-kápolnából.
Liszt Ferenc művéhez a Fidelissima hagyományán keresztül kötődik az én (első?) Pater nosterem. Nem leragadva a darabnál és kikerülve az önfényezés könnyű csapdáját, csak azt jegyezném meg, mennyire nagy öröm számomra, hogy a kórus ennyire szereti ezt a darabot. Következett Dublin és a Trinity College ősi épületegyüttese, aminek hangulatát tökéletesen ragadta meg Jaakko Mäntyjärvy. Perpetuis futuris temporibus duraturam – szól az egyetem jelmondata, és valóban a The Lord’s Prayer is mintha egy pillanatot ragadna meg az örökkévalóságból. A darab hiába járja be teljes terjedelmében a vegyeskar ámbitusát, elemelkedik a földtől és elemeli magával az előadót és a hallgatót is – bízom benne, hogy rajtam kívül más is így élte meg a darab magyarországi ősbemutatóját.
A koncert – és utazásunk – első feléből nem maradt más ezután, mint a belgrádi Szent Mihály Katedrális és Alexander Vujić Miatyánkja, amit sok más nyelv mellett németül is megfogalmazott. A Vater unsert hallgatva akaratlanul is eszünkbe jutnak az ortodox egyházi zene vonásai, és hiába van valami zaklatott ebben a darabban, szerkezete oly egyszerű, átlátható és légies, hogy a végére – köszönhetően a gyönyörű „Amen” zárószakasznak is – ebből a feszültségből semmi nem marad.

Az elfogadás, egymás elfogadásának kapuja a megértés. Ehhez a megértéshez kapott kulcsot a nagyérdemű, mert egy szöveg különböző megfogalmazásait hallhatta és érthette meg azokon keresztül, hogy hogyan gondolkodik/gondolkodott hat zeneszerző. A „Másik” (ahogy a kórus hívja a darabomat) Pater noster előadása talán ezért is volt fontos, mert általa az előadó szerepét is kontextusba helyezhette a hallgató – valamelyest ki lehetett vonni engem a képletből.

De ne felejtkezzünk meg Mozartról sem! Hiszen a Vesperae solennes de confessore előadásával hosszú időszak zárult le a kórus életében. Bocsánat, úgy jobban hangzik és igazabb, hogy új időszak kezdődött a Fidelissima életében. Ebben persze nagy szerepe volt a sokszor és sokféleképp emlegetett pandémiának is. Igazából Mozarttal kézenfogva vezettük át a kórust a nehézségeken. Ő volt a távoli cél, a fény az alagút végén akkor, amikor még az sem volt biztos, mikor énekelhetünk együtt újra egyáltalán. Aztán csak összejöhettünk újra, és mintha jóslat vált volna valóra: a bezártság ideje után a közösségek szerepe felértékelődött és új tagokra találtunk. Megint helyesbítek: ők találtak ránk… vagy méginkább egymásra találtunk. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy Mozarttól az elején néhányan a novíciusok és novíciák közül megijedtek.) Az új énekesek (barátok) érkezése a régi tagoknak is új energiákat hozott, és november 19-én ezáltal lehetett megtapasztalni egy új együtténeklés élményét.

Ehhez persze kellett a zenekar. Profik és amatőrök alkalmi együttese, akiket – megint csak – egy több, mint két évszázaddal ezelőtt élt ember kötött össze. Nem lehet őket eléggé dicsérni, hiszen a profik példaadó alázattal és könnyedséggel, az amatőrök pedig profikhoz méltó felkészültséggel és odafigyeléssel játszották ezt a csodálatos darabot. Én igazából a koncert előtti főpróbán már teljesen nyugodt voltam az előadás színvonalát illetően. A zenekart ekkor már hallottam és persze a kórust is ismerem, de a szólisták (Ducza Nóra, Kálnay Zsófia, Decsi András és Csölley Martin) az utolsó pillanatig rejtegették a szükséges pluszt. Aztán úgy nagyjából 14.45-kor megszólalt a szólisták kvartettje és megszületett a csoda.

Ilyenkor nehéz szakembernek maradni és koncentrálni. Nekem azokban a pillanatokban pálcával a kezemben elég nehéz volt odafigyelni és nem csak gyermeki örömmel vigyorogva csodálni a muzsikát. Ilyenkor – hiába van az embernek kialakult ízlése amibe minden belefér a zsoltározó népdaloktól Beethovenen és Bartókon át Glenn Millerig és a Dire Straitsig bezárólag – úgy érzi, hogy akkor innentől csak Mozartot fog vezényelni, énekelni, előadni… mert az olyan jó…

Ugyanez a csoda aztán megtörtént este is: a hat Miatyánk után elérkezett az ünnepi előesti imaóra második fele, amiben mindenki megtalálhatta a maga ünnepét, legyen az akár Krisztus Király vagy az Örökélet vasárnapja, vagy csak egyszerűen a zene ünnepe.

Kórustitkárunk jóvoltából a hallgatóink ismét megkapták a megértés lehetőségét a magyarra fordított szövegkönyv képében, bár a szöveg Mozartnál oly mértékben összefonódik a zenével, hogy talán – ha mindent jól csináltunk – anélkül is érthető a zenei szövet, a kórus, a hangszerek és a szólisták frázisai. Ha a hallgatót megérintette az égből a benne hívőkért lehajoló gondviselő Isten gondolata a negyedik tételben, akkor talán semmit nem kell magyarázni, hiszen ennyi bőven elegendő.

Az elfogadás, egymás elfogadásának kapuja a megértés. Ehhez a megértéshez kapott kulcsot a nagyérdemű egyrészt az Úr imádságán keresztül, másrészt Mozart az öröklét felé mutató zenéjével. Ha a hallgatóság hazavitt valamit a megértés fontosságának üzenetéből, ha meghallotta legalább valamelyik szerző üzenetét, ha több Mozartot fog hallgatni ezután, vagy csak egyszerűen hozzám hasonlóan gyermeki lélekkel teli szájjal vigyorog, ha a koncertre gondol, akkor megérte a sok fáradozás, a hosszas felkészülés és minden vesződség.

Szilágyi Miklós
karnagy

Fotó: Horst Mayrhofer
Tovább a galériához >>>