A Magyar Kultúra Napja – beszámoló

Szokás szerint azzal kezdem, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy immár sokadik éve hagyományosan a Fidelissima énekel Sopronban a Magyar Kultúra Napján. Kezdjük ott, hogy a Magyar Kultúrának van napja, pedig minden nap van kultúránk, de van egy napja (ahogy mondjuk anyák napja is van), amikor köszöntjük, ünnepeljük. Szerintem ez fantasztikus! Hasonlóképpen lelkes vagyok azzal kapcsolatban is, hogy Sopronban a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Soproni Csoportja, a Magyarországi Luther Szövetség Soproni Csoportja, valamint a Soproni Kálvin Kör magára vállalja ennek megszervezését és évről évre, ha esik, ha fúj, január 22-re – tehát nem egy nappal előbb, vagy később, vagy valamikor a héten – megszervezik az ünnepséget, ahol – keresztényekhez méltón: befogadóan – mindenkinek alkalmat adnak, hogy részt vegyen ebben az ünneplésben. Magyarországon, ahol kultúránk az európai keresztény kulturkörből nőtte ki magát, ez egy igen szerencsés csillagállás, hiszen a keresztény értelmiségiek nem csak képviselik mindazt, amit magyar kultúra alatt értünk, hanem értelmiségi voltukból adódóan arra is hivatottak, hogy azt – valamilyen formában, ki-ki a maga területén – terjesszék is. Ezzel nem arra próbálok utalni, hogy a 300 lelkes kis falu apró kultúrházában a helyi könyvtáros által megszervezett kis ünnepség kevesebbet érne. Sőt!

Mondandóm inkább arra próbál rávilágítani, hogy szerencsés város Sopron, hogy ilyen csillagállás alatt jöhet létre valami. A mai világban, amikor divattá vált, hogy az ilyen – nem családi – ünnepnapokat „majd valamikor” megünnepeljük, mert ez, vagy az éppen nem ér rá; vagy éppen egy-egy rendezvény szervezését elvesszük azoktól, akiknek létükből, hivatásukból, hozzáértésükből adódó felelőssége lenne, és olyanoknak adjuk, akik megfelelő ellenszolgáltatásokért cserébe hajlandóak kisebb-nagyobb kompromisszumokra, igenis fontos ezt megemlíteni, mert a jó dolgokat kell kiemelni azért, hogy példákat adhassunk másoknak, akik még esetleg nem tartanak ott… Nagyszerű dolog, hogy immár sokadik éve hagyományosan a Fidelissima énekel Sopronban a Magyar Kultúra Napján. Nem csak azért, mert igényes ünnepségen, a műveket érteni akaró közönségnek énekelhetünk (hiszen minden koncertünket ilyen ünnepként próbáljuk megszervezni), vagy hogy egyáltalán énekelhetünk. Hanem azért is, mert részesei lehetünk egy ilyen csillagállásnak, hogy énekünk, művészetünk miatt számítanak ránk, hogy számítunk.

Éppen ezért minden évben vért izzadunk, hogy az ünnepség keretében adott rövid koncertünk a nagy egész szerves része legyen. Idén könnyű dolgunk volt, hiszen nem csak nemzeti imánk, a Himnusz 200 éves, de vele egyidős egyik leghíresebb költőnk, Petőfi Sándor is. Az ő versei sok szerzőnket ihlették meg, nekünk „csupán” azokat a darabokat kellett megtalálnunk, amik a rövid felkészülési idő alatt megfelelően elsajátíthatók. Így találtunk rá Csemiczky Miklós „Est” című művére és így találtunk újra rá Farkas Ferenc „Alkony” című darabjára. Két gyönyörű, ihletett és ihlető darab. Himnuszunk vegyeskari verziójával csak olyan laza kapcsok kötik őket össze, mint 1823. januárja, a vegyeskari felrakás, vagy éppen maga a Magyar Kultúra. De ezen az estén ez is éppen elég volt, mert a közönség érthette és értette, hogy nemzeti imánk születésnapján Petőfi Sándor szavain keresztül a Fidelissima műsora az elme teremtő erejéről szólt. Mert Petőfi sorai erről szólnak végső soron: a szépség, a magány, a nyugalom, a sötétség miként hatnak és miként indítják útjára a teremtő gondolatot. A magamfajta alkotni és adni vágyó ember a legtöbbször csak álmodik a szerzők ilyen zsenialitásáról, de előadóként a hangszeremen, a kóruson, átadhatom, értelmezhetem a közönség számára, és a kórus minden énekese – megélve saját szólamának hangjain keresztül a szavakat – hozzáadja a saját lelkét, létrehozva még egy értelmezési réteget. Újra megszületik a csoda. Énekelünk. A közönség „hallgat mély figyelemmel”. Megtapsolnak, ünnepelnek: megértették… Utána azzal az érzéssel jövünk le a „színpadról”, hogy ismét tettünk valamit a magyar kultúráért.

Aztán kilépünk az utcára és visszacsöppenünk a valóságba, ahol inflációra, energiaválságra hivatkozva egyre kevesebb a forrás… mármint a kultúrára. Napról napra érkeznek a hírek: bezár a könyvtár, bezár a művelődési ház. Aztán én teszem szét a kezem, amikor a jó Istentől rám bízott négy szempár közül kérőn néz rám valamelyik – nem tehetjük meg, nem telik rá.

Senki ellenében nem akarok beszélni, mégis ki kell nyilvánítanom legalább a Magyar Kultúra Napja kapcsán, hogy a Magyarság – értve ez alatt az identitást, a beszélt és zenei nyelvet, meg mindent – nem akkor marad fenn, ha győz a válogatott, vagy ha több gyerek születik, hanem akkor, ha mindazt az értéket, amit elődeink alkottak és mi létrehoztunk, utódainknál nyitott, értő és befogadó elmékre talál.

A kórusunk fellépése után Zsuffa Tünde író előadása következett, aki regényeinek ihletanyagát többek közt az Árpád korból meríti. De az Árpád korra, nagy és szent királyainkra nem azért emlékezünk, mert sokan vagyunk magyarok, hanem azért mert az írás, a kultúra, a hagyomány megőrizte tetteiket. Lehet, hogy tanulhatunk tőlük, mert akkor is volt járvány, akkor is volt háború (és nem csak a szomszédban), de mi még mindig itt vagyunk. Történészeink csak az utóbbi évtizedekben mutattak rá arra, hogy amikor az Oszmán birodalom hazánk nagy részét megszállás alatt tartotta, nem csak pusztítás zajlott, hanem a romokon virágok is nyíltak – hogy Barlay Ödön Szabolcs könyvének címét idézzem.

De mindehhez gondolkodás, értelem, a tanulni, tudni és megérteni akarás vágya kell – illetve az igény minderre, az érzelmi és értelmi intelligencia. Ez talán valahol ott kezdődik, hogy a felsorolt szervezetek – aminek tagjai értelmiségi létükből adódóan a kultúra terjesztésére és őrzésére hivatottak – ilyen igényesen megszervezik az ünnepséget Himnuszunk születésnapján. Nem előbb, nem később, nem félvállról, mert a kultúrának nincs szabadnapja! Ellenkezőleg: a kultúra tud ünneppé tenni bármilyen napot, napszakot, Alkonyt, Estet, órát, percet. Mert kultúránk része a hagyomány, ahogyan mondjuk a Karácsonyt ünnepeljük, a mű amit megírtak és mi magunkévá tehetjük, a mű amit megírtam és átadhatom másoknak, a műalkotás, a szó, az ének. „A cselekvés akkor válik művészetté, ha önmagán túlmutató, természetfeletti célja van”, és „a kultúra ott kezdődik, ahol a célszerűség megszűnik létezni”.

Ezt nem lehet megérteni csupán a materiális világ szemszögéből és annak fogalmaival. Ezt meg kell tapasztalni, érezni kell, a részesévé válni… mondjuk a Magyar Kultúra Napján.

Szilágyi Miklós
karnagy

Média >>>