Különleges vállalkozásba vágott három, Szilágyi Miklós vezetése alatt működő, együttes: a soproni Fidelissima Vegyeskar, a kőszegi Concordia-Barátság Énekegyesület és Kőszeg Város Fúvószenakara. Ez a merész együttműködés a tervezett két koncert (Sopron és Kőszeg) helyett négy teltházas koncertet eredményezett mindkét helyen ráadáskoncertekkel. Az ötletgazda, hangszerelő, librettó-író karnagy beszámolóját olvashatják alább az idevezető útról.
 
felvételek >>>
 
Mi dönti el egy alkotásról, hogy értékes, vagy nem értékes? Mitől válik valami művészetté? Kinek, minek a tiszte eldönteni valamiről, hogy milyen kategóriába tartozik? Kell-e a művészetnek feltétlenül nehéznek lennie akár előadó, akár befogadó számára?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben akkor, amikor összegeznem kellene az elmúlt nagyjából 16 hónap történéseit. Az időszakét, melynek nagyon nagy részét meghatározta Mary McDonald: JESUS! című műve és amelyik 2024. január 17-én zárult le. Utólag látszik igazán, mekkora vállalás volt ez, mennyi apró követ kellett ebbe az építménybe beépíteni.

A Benjamin Button különleges élete című filmben van egy jelenetsor, amikor a rendező azt az eseményláncolatot mutatja be, ami a filmben szereplő táncosnő sorsfordító balesetéhez vezet. Visszanézve pontosan így látszik ez a történet, ami nem is 16 hónappal ezelőtt kezdődik, hanem 2021-ben, amikor azzal szembesültem, hogy a gondjaimra bízott nagy múltú együttes, a Concordia-Barátság Énekegyesület a világjárvány okozta átalakulások kapcsán háromszólamú vegyeskarrá vált. Fel kellett ismernem, hogy nincs más út, mint előre. Nem szabad keseregnem a szólamhiányon, hanem ki kell hoznom belőle a legtöbbet. Így is próbáltam tenni. Először is megnéztem, hogy a régi repertoárból mi az, amit egy férfi szólammal is el lehet énekelni (nagyjából semmit), aztán elkezdtem új műveket keresgélni, illetve először olyan helyeket, ahol új művekre lehet találni. Aztán az új darabokat elkezdtem megtanulni és betanítani, közben pedig igyekeztem ellesni a nálamnál jobban hozzáértőktől a „háromszólamraírás” csínját-bínját. Majd amikor már úgy gondoltam, hogy van róla valamiféle fogalmam, magam is elkezdtem darabokat, átiratokat készíteni. Egyik rendezvény jött a másik után, és bővült a megtanult darabok listája is szépen lassan. A 2022-es kórusfesztivál után voltunk már és milyen a művészeti vezető élete, nyáron már a karácsonyra gondol. No nem azért, mert annyira vágyik a nyárból a télbe (legalábbis én nem), hanem mert elő kell készíteni az új felkészülési időszakot.

A lelőhelyek megvoltak, csak időt kellett arra szánni, hogy a megfelelő műveket kiválasszam. Emlékszem: július vége volt, amikor a „miértisne” először megfogalmazódott bennem a JESUS!-szal kapcsolatban. Persze ekkor még szó sem volt hangszerelésről, meg kooprodukcióról. Először csak arra gondoltam, hogy „A Messiás eljövetele” lehetne a hagyományos adventi koncert egyik fele, hiszen ennek a résznek létezik háromszólamú vegyeskarra írt változata is. Bár talán lassan kezd tisztulni a kép, hogy miért is indultam ilyen messziről, folytatom.

Emlékszem az első hitetlen tekintetekre, amivel a kőszegi kórus tagjai ajándékoztak meg, amikor először beszéltem nekik a tervemről. Arról, hogy 40 percet fognak egyfolytában énekelni, és hogy bár a darab Rose Aspinall tollából angol nyelven íródott, lefordítjuk azt magyarra, hogy mindenki értse. És emlékszem arra is, ahogy megváltoztak a tekintetek, amikor a darab felvételének egy részét lejátszottam. Rögtön záporoztak a kérdések, hogy biztosan képesek-e rá, meg hogy miért nem zenekarral csináljuk? Igazából a fúvószenekari átirat gondolata már korábban is foglalkoztatott, de látva a partitúra borsos árát hamar el is hessegettem. Egészen odáig, amikor a Concordia egyik tagja, Horváth Miklós, oda nem lépett hozzám a próba után (amin a darabot bemutattam a kórusnak), hogy ha én merek nagyot álmodni, akkor ő megrendeli hozzá a megfelelő kottákat és a kórus támogatása gyanánt szívesen ki is fizeti.

Hát lehet egy ilyen ajánlatot visszautasítani?

Szeptember volt már, amikor elhatároztam magam és levelet írtam a három együttes vezetőinek és vezetőségi tagjainak. Felvázoltam nekik az egész tervet, készítettem egy „kissé” idealista költségvetést, belinkeltem a felvételt és megpróbáltam átadni a lelkesedést, ami engem a mű, a projekt és az együttműködés lehetősége kapcsán magával ragadott. Jöttek a reakciók és ha nem is volt mindenki lelkes, jellemzően mindenki támogatóan állt a dologhoz.

Miután a Concordiával a kőszegi Jézus Szíve Templomban előadtuk a darabot és az a maga képszerű nyelvezetével és színesen megfestett mondanivalójával elvarázsolta a közönséget, sokakat sikerült meggyőzni… legalábbis azok közül, akik résztvevői, vagy fültanúi voltak az előadásnak.

Ennek a sikernek tudatában került sor a vezetőségi tagok első és mint kiderült: az előadásig az utolsó személyes találkozójára. (Ez persze nem szemrehányás, hiszen mindhárom együttes normális éves programját tervezte már, amit aztán az év folyamán végig is kellett vinni.) Előkerültek az első buktatók, szembesültem a különböző szempontokkal és azzal, hogy ezeket milyen nehéz egyeztetni egymással. Azt hiszem ekkor törtem meg egy kicsit először. De ekkor már a projekt mellett volt egy nyertes pályázat, rövidesen megszereztük a mű előadásához szükséges hozzájárulást és előkészítés alatt állt a szerződés, ami az első soproni előadásról szólt, így belevetettem magam a darabba.

A második rész lefordítására már csapatot szerveztem, így az első részben segítő Élő Anna mellé csatlakozott önkéntesként a másik fordító Kiss Károly, és a végleges librettót elkészítő dr. Király Péter is. A művet hangról hangra dolgoztam fel. Először az első rész eredetijével bíbelődtem, majd a második rész következett, hogy a fúvószenekari hangszerelés minél jobban átgondolt és következetes lehessen.

2023 nyarát írtuk már. Ekkor történt, hogy újabb akadályok merültek fel és ismét veszélybe került az előadás. Úgy tűnt, hiába minden, a három együttes anyagi forrásai nem lesznek elegendőek az előadáshoz. Talán ekkor merült fel először, hogy talán a jegyeket sem fogjuk tudni eladni, mert egy JÉZUS! című előadás megoszthatja a közönséget. Újra összetörtem, pedig nem kellett volna, hiszen hiába volt a rengeteg kérdés, egy részről én hittem a darabban, másrészről gondoskodtam róla, hogy a JÉZUS! közös előadása beszédtéma legyen, harmadrészt pedig ott volt az a bizonyos szerződés, meg ekkor már – azt hiszem – egy támogatási ígérvény is az illetékes megye közgyűlésének elnökétől.

A kételyek nagy részét igazából az utolsó pillanatig nem lehetett eloszlatni, pedig innen már felpörögtek az események. Augusztusra készen voltunk az előkészítéssel. Elkészült mindkét rész magyar fordítása, szeptemberre elkészült a fúvószenekari átirat és készen állt a több száz oldalnyi kotta.

A Fidelissima volt az első, aki elkezdte a mű (vagyis annak négyszólamú változata) megtanulását. Bár a lelkesedés nem volt osztatlan, rohamtempóban falták a tételeket. Miután lezajlott a kőszegi kórusfesztivál, a Concordia is belevetette magát újra a tanulásba, hiszen előttük állt a teljes második rész és az első rész négyszólamú változata. Végül a fúvósok következtek, akik szeptember 25-én találkoztak először a darabbal.

Lassan haladtunk, nagyon lassan. Legalábbis akkor sokszor tűnt úgy, hogy szélmalomharcot vívok a darabbal, az együttesekkel és a körülményekkel. Sokszor voltam magam alatt.

Aztán eljött október 14., amikor először próbált együtt a két kórus. Hasonló élmény volt, mint amikor először mutattam meg a Concordiának a darabot. Voltak néhányan a „hitetlenek” között, akik ekkor „tértek meg”, és néhányan, akik az egy hónappal később tartott második közös próbán. Még ekkor is szép számmal merültek fel kételyek, főként azzal kapcsolatban, hogy az emberek kíváncsiak lesznek-e egy ilyen darabra.

Egy darabra, ami sehová sem sorolható, hiszen musicalnek túl oratorikus, oratóriumnak túl musicales. Szimfonikus darabnak sem nevezhettük, hiszen fúvószenekarral akartuk előadni és mellé még ott volt a cím: JESUS! Így, csupa nagybetűvel, felkiáltójellel a végén.

Az igazi áttörést november 25-e jelentette. Ha jobban belegondolunk, mindössze 4 nappal voltunk a bemutató előtt, amikor végre a 120 résztvevő legnagyobb része meghallotta azt a csodát, ami az én fejemben akkor már egy jó ideje megszületett. Fontos tanulság ez, amit korábban, saját darabjaimat betanítva és vezényelve megtanulhattam volna. Nem arról van szó, hogy a próbák során ne az lenne a feladat, hogy az együttesek megismerjék és magukévá tegyék a darabot, hanem arról, hogy a kételyek súlya alatt ott kell állni és oszlopfőként használni a tudást, a tapasztalatot és a hitet.

November 25-én tényleg megváltozott valami. Fantasztikus volt látni az addig szkeptikus zenészek arcán a változást, ahogy megszólalt a 60 fős egyesített kórus. De fordítva is: konstatálni az elképedést a kórustagok arcán, amikor az addig csak felvételen hallott színek egyszeriben élőben is megszólaltak, ráadásul egy fúvószenekar előadásában…

Még mindig nem voltunk ugyanakkor készen, hiszen a kételyek egy részét továbbra sem sikerült eloszlatni, hiába tudtuk már akkor, hogy a novemberi soproni előadásra minden jegy elfogyott (még akkor is, ha a koncert egy bérletsorozat része volt), és hiába kelt el előzetesen az összes kőszegi jegy, még mindig bizonyítania kellett a produkciónak. Bizonyítania azt, hogy képes eljuttatni az emberekhez az üzenetét. Egy olyan üzenetet, ami a mai kor számára ellentmondásos tud lenni, mert nem tudunk elvonatkoztatni vallástól, vagy hittől, vagy éppen a személyes élménytől, sértettségről. Hiszen a Megváltó történetét világnézettől függetlenül is értelmezhetjük, nem kell benne feltétlenül a megváltás egyetlen módját látnunk, lehet ez akár csak egy tanulságos legenda is. (Megint elkanyarodtam egy olyan godolatösvényre, ami messzire visz…)

November 29-én aztán végül a közönség hozta meg a végső döntést. Az emberek tapsukkal, könnyeikkel, lelkes dicséretükkel hozták tudomásunkra, hogy jót tettünk. Jót tettünk velük, és – ahogy az első koncert, vagy talán a főpróba után már nyilvánvaló lehetett – jót tettünk egymással. Vitathatatlan volt a siker, és vitathatatlan volt a darab és az előadók megdicsőülése. Bebizonyosodott, hogy mű ebben a formában (ilyen technikai feltételekkel és magyar nyelven) is működik.

Felmerültek-e ezután is kérdések? Igen. Szükségesek voltak? Bizonyára. (Majd mindjárt visszatérek rá.) Jogosak voltak? Ez már nehezebb kérdés. Nem hinném. (De erre is mindjárt visszatérek.) Megmaradtak a tamások, akiknek saját kezükkel kellett érinteni azt, amit nem lehet, hiszen még az első előadás sikerét látva sem voltak biztosak abban, hogy egy harmadik, sőt egy negyedik koncert életképes lehet.

Kőszegre kellett jönni ahhoz, hogy mindannyian önfeledten tudjunk együtt örülni. Sokaknak kellett az újabb megerősítés. Újra kellett a közönség visszaigazolása, és mellé a többi. Kellett hozzá, hogy pillanatok alatt fogyjanak el a jegyek az első kőszegi koncertre. Kellett hozzá az újabb nyertes pályázat, az első kőszegi koncert utáni fogadás öröme, ahol örülni tudtunk egymásnak. Kellett hozzá, hogy szépen lassan megtelt a második soproni koncert nézőtere, és kellett hozzá, hogy a második kőszegi koncertre is pillanatok alatt fogyjanak el a jegyek.

Négyszer adtuk elő Mary McDonald: JESUS! című művét magyar nyelven, fúvószenekari átiratban, teltház előtt, nagy sikerrel. Nem egy ember volt a közönségben, aki az első találkozás után újra látni akarta ezt az előadást. Sokan voltak, akik a mű végén felállva tapsoltak, vagy éppen megkönnyezték a darabot, vagy annak valamelyik részét.

Nagyjából másfél év történéseinek minden mozzanata összefügg. Nem volt hiába a sok tervezés, a konfliktusok felvállalása, az összetöretések, a postás szerepének felvállalása, a viták, az érvelések, mert mind ahhoz vezetett, hogy tegnap a jól végzett munka örömével csuktam be a partitúrát a koncert után. Szükségesek voltak még az állandó tamások is, hogy minden egyes alkalommal önmagában megerősödve jöjjön le a színpadról együttes és ember. Éppúgy, ahogy a bevezetőben említett film jelenetsorában minden egyes mozzanatra szükség volt a maga idejében ahhoz, hogy létrejöjjön egy ember életében a sorsfordító esemény.

De a JÉZUS! (direkt így, magyarul) legnagyobb tanítása számunkra a NYITOTTSÁGról szól. Ne tessék persze összekeverni ezt a felelőtlenséggel, vagy a naivitással. Három együttes mintegy 120 tagját tanította meg ez a darab az elfogadásra. Először a szervezetek vezetői, majd a tagok is megtanulták, hogy három különböző szervezeti struktúrával, rendszerrel és hagyományokkal rendelkező együttes is tud közösen dolgozni. Elég csupán néhány közös pont és egy közös cél. Újabb leckét kaptunk arra vonatkozóan is, hogy nyitottnak kell lennünk az ismeretlen iránt, hiszen ahogy korábban már említettem, nagyon sokáig csak az én fejemben állt össze a teljes kép, a többi százvalahány embernek csak az a lehetősége maradt, hogy megbízzon bennem. Nekem pedig szükségem volt még a tamásokra is, hogy újra és újra lobogó lánggal álljak oda az összes tárgyalásra és próbára, hogy úrrá legyek a bizonytalanok kétségein, és lelkesedésemmel továbblendítsem őket. Szükség volt a szükségtelen, olykor cinikus kérdésekre, hogy észérvekkel, vagy éppen olykor indulatosan tudjak rávilágítani hosszú évek/évtizedek elavult gyakorlatainak gyengeségeire. Ezek lettek az építőkövek, amiből megépülhetett a JÉZUS! nevű híd, amit a Fidelissima Vegyeskar, a Concordia-Barátság Énekegyesület és Kőszeg Város Fúvószenekara együtt épített két város és három együttes között, hogy a gyanakvó méregetést felválthassa a nyitottság, egymás erényeinek a felismerése. Mindenre és mindenkire szükség volt ahhoz, hogy a negyedik előadás végeztével ilyen legyen a feloldódás, a jól végzett munka öröme.

A három együttes pedig jól teljesített. A Fidelissima és a Concordia egyesített kórusa bizonyított arról, hogy nem csak a fehér asztal mellett, hanem a színpadon is jó közösséget tud alkotni, és értékeset alkotni, létrehozva egy nem tökéletes, de csiszolásra érdemes kórushangzást. A zenekarról pedig mindenki számára világossá vált, hogy az olykor harsány jó hangulat és önfeledt jókedv olyan páratlan fúvószenekart rejt, ami a megszokott harsányságtól eltávolodva intelligensen, a zenét érteni akarva kísérte a kórusokat.

Mi dönti el egy alkotásról, hogy értékes, vagy nem értékes? Mitől válik valami művészetté? Kinek, minek a tiszte eldönteni valamiről, hogy milyen kategóriába tartozik? Kell-e a művészetnek feltétlenül nehéznek lennie akár előadó, akár befogadó számára?

Nekem, aki hivatásomnak tartom a zenét, nincs sok választásom. A zenével kapcsolatban kérdéseket kell feltennem, és válaszokat kell találnom. Kételkednem kell saját magamban is. Egy egyszerűbb darab is lehetőség. Lehetőség a pontosabb kidolgozásra, és még egy bonyolultabb darab megköveteli a karmestertől az eszköztára lehető legteljesebb kiaknázását, egy egyszerűbb darab ugyanennek a lehetőségét adja meg – persze a zene érdekeit figyelembe véve és elkerülve a magamutogatást.

Nekem kevés a tudásom ahhoz, hogy eldöntsem a JESUS!-ról, hogy jó darab-e. Az én képességeimmel csak azt tudom mondani, hogy működik. Hívő és nem hívő számára is képes üzenetet átadni a zene nyelvén. Nem kell választanunk, hogy elhisszük-e, vagy sem a megváltás történetét, ha jól esik gondolhatjuk az egészről, hogy ez csak egy legenda. De nem mehetünk el amellett, hogy ez a történet, emberek milliárdjainak jelent valamit, és éppen ezért nem mehetünk el amellett sem, hogy a JESUS! az azt előadókra és meghallgatókra is hatással van. Ad.

A közönség számára örömet, megvilágosodást, könnyeket, katarzist. Az előadók számára sok mindent, szerintem mind a százvalahány ember számára egyéni kaland volt a JÉZUS! (megint csak így, magyarul, nagybetűkkel). A legnagyobb ajándéka ennek az előadássorozatnak (ami bizonyos tekintetben megjárta a maga keresztútját a megdicsőülésig) a nyitottság tanítása. Lehet persze (és kell is) a szakmai előremenetelt méltatni, hiszen felfoghatatlanul sokat tanultunk ebből a produkcióból, ami talán elveti a magot, amiből következő előadás, vagy előadások születhetnek majd. De az embereknek most leginkább a nyitottságra van szüksége. De ezer szónál is többet mond (akár nyitottságról is) a kép, amelyiken a három együttes négy vezetője mosolyog egymást átkarolva, önfeledten a kamerába…

Ősz Henriette elnök (Concordia-Barátság Énekegyesület)
Németh Balázs elnök (Kőszeg Fúvószenekaráért Alapítvány és Kőszeg Város Koncertfúvószenekara)
Szilágyi Miklós (mindhárom együttes karnagya)
Takács Eszter titkár (Fidelissima Vegyeskar és „Fidelissima” Alapítvány)