Kórusunk 2024. szeptember 12–15. között a VIII. Istria fesztiválon képviselte hazánkat és városunkat Vrsarban. Bár a fesztivál körül voltak kisebb-nagyobb szervezési problémák, összességében nagyon jól éreztük magunkat, sok helyen megálltunk, hogy énekeljünk az arra járóknak, ott lakóknak. Közben hálát adtunk az ottani időjárásért (minden nap fürödtünk a tengerben), és aggódva hallgattuk az itthoni híreket. Hálás szívvel gondolunk vissza erre a pár napra.
Azt hiszem, hogy korábbi írásaimban is megénekeltem már azt az elgondolást, miszerint nem a koncert, hanem az odáig vezető út az igazán fontos egy művészeti együttes életében. Ezzel a gondolattal egyet is lehet érteni, meg nem is, főleg azért, mert van igazságtartalma bőven, ellenlábasai szerint viszont csak arra szolgál, hogy egy rosszabb koncert után magyarázzuk vele a bizonyítványt.
Éppen ezért én most nem is ezen próbálok elmélkedni, hanem alkalmazni próbálom.
Bármelyik művészeti együttes életében – aminek a munkájában eddig részt vettem – megfogalmazódik időről időre a közös utazás vágya. Valamiért az együtt zenélő, éneklő, táncoló emberekben (ahogy – jól tudom – másféle csoportok tagjaiban is) ott van a vágy, hogy együtt töltsenek még több időt. Hosszú utazásra vállalkozva teljesen más kulturális környezetben álljanak helyt csoportként, és megpróbáljanak valami maradandót alkotni.
Félreértés azonban ne essék: ez a maradandó ebben az esetben legtöbbször korántsem a színpadon eltöltött idő lesz, hiszen még ha valaki egy művészeti versenyre is utazik el egy másik országba, az ott szerzett oklevél – sajnos – nem lesz több, mint egy oklevél, vagy serleg a próbateremben. Hiszen badarság lenne azt állítani, hogy mostanában egy bárhol elért kiemelkedő (verseny)eredmény, vagy egy kiemelkedő minősítés bármit javítana egy vidéki város amatőr művészeti csoportjának életén, hiszen mindez láthatatlan a döntéshozók és a legtöbb esetben sajnos a szakma számára is.
De mielőtt túlságosan elkalandoznék, gyorsan vissza is kanyarodok a nagybetűs MARADANDÓRA. Biztos vagyok benne, hogy a Horvátországot megjárt harmincaknak szívet melengető élmény volt, amikor kórusunk utazásra vállalkozó 23 tagja megszólalt a motovuni templom évszázados falai között. A „Miatyánk”-ból, „Himnusz Jézus nevéről”-ből, „Ének Szent István Királynak”-ból és „Esti dal”-ból álló koncertnek kísérőinken kívül csupán néhány korán odatévedő turista volt a fültanúja, de mégis olyan maradandó élmény volt, amit megpróbálhatunk ugyan szavakkal leírni, de nagy valószínűséggel nem járunk majd sikerrel.
Ugyanilyen borzongató élmény volt a Rovinj látképét uraló dombteteji templomban elénekelni szintén a Miatyánkot hamar (mert nem tudtuk megkérdezni, hogy énekelhetünk-e, és inkább nem énekeltünk többet) nehogy ránk szóljanak. Látni az énekesek és turisták arcán a boldog mosolyt, amikor a kórus megállt egy téren, egy templomlépcsőn, vagy éppen egy történelmi városkapu oltalmában, hogy elénekeljen két-három nótát. Nem számított, hogy ezek az éneklések a városnézésből vitték el az időt, mert várost nézni lehet egyedül is. Énekelni is lehet egyedül, de ilyenkor sokkal érdemesebb kórusban, mert az emberek megállnak, figyelnek, mosolyognak és tapsolnak. Örömet szerzünk nekik. Ez volt az élmény.
Ezért utaztunk. És aztán az ilyen utakból lesznek a sztorik. Mert van annak egy fura varázsa, amikor harminc, egymással a lazánál egy kicsit szorosabb baráti viszonyban álló embert összezárnak. Ilyenkor történnek az olyan elképesztő, sokszor vicces, vagy felemelő történetek, amiket évekkel később is mesélünk, amikor a pihent kórustagok ráreppelnek alvó kórustársuk horkolására, vagy amikor könnyek közt énekelünk a koncert után a szálloda pincéjében, esetleg amikor összekapaszkodva dacolunk a viharos szélben csapkodó hullámokkal. Élmények – történetek – kapcsok.
Ezért fontos a közösség, és ezért tévedés, hogy az embereknek nincs szüksége olyan közösségekre, mint például egy kórus. Persze, aki nem tudja, vagy akarja, esetleg nem volt szerencséje megtapasztalni mindezt, az könnyen áll ellent. Hiszen látszólag hatalmas áldozatot kíván, hogy alkalmazkodni kell másokhoz. De igazából – ha jobban végiggondoljuk és ismét egy kicsit messzebbre kalandozunk – az emberek nagyon sok problémája, főként az egymás közti konfliktusok megoldhatók lennének az egymáshoz való alkalmazkodással. Mondhatunk kompromisszumkészséget is, mindegy. Engedünk egy kicsit a saját igazunkból, komfortunkból, vagy bármiből, hogy mindenkinek jó legyen. Aki erre nem képes, énekeljen kórusban és/vagy utazzon kórussal.
Márai Sándor azt írja: „az ember azért utazik, hogy önmagával találkozzon”. A Fidelissima horvátországi utazása újabb bizonyíték arra, hogy a kórus is azért utazik. Meg azért, hogy élményeket gyűjtsön: kapcsokat azokra a napokra, amikor majd esetleg nem lesz könnyű, mert a karnagy már megint kitalált valami őrültséget. És ebben az általam felállított, kissé talán elrugaszkodott értékrendben egy mellesleg megtartott és részünkről nagyon jól sikerült művészeti fesztivál valóban csak egy kellék.
Szilágyi Miklós
karnagy
Fotó: Etzl Edgár, Farkas Péter, Görög Emília Aténé, Horváth Ákosné, Némethné Hencz Anita, Sándorné Varga Tímea, Szilágyi Miklós