A Musik-Land Travel Agency/Hungary szervezésének köszönhetően 2024. szeptember 29-én közös koncertet adhattunk a skóciai The Stonehaven Chorusszal a Soproni Evangélikus templomban.
A kedves olvasó nagy valószínűséggel tudja, hogy merre van Skócia, hiszen ez a valójában elég kicsike nemzet eléggé ismert világszerte. Azt azonban már nagy valószínűséggel nem tudja, hogy merre van ebben a gyönyörű országban Stonehaven, ez a kicsi, nagyjából 11 ezer lelket számláló tengerparti városka. Őszintén megvallva számomra is csak némi internetes keresgélés után sikerült nagyjából térben elhelyeznem a települést, pedig kifejezetten szeretek térképeket böngészni.
Tegnap kora este azt is megtudhattuk, hogy mennyire szeretnek ott az emberek énekelni. Már maga az elképzelés is kifejezetten tetszik, hogy idősebb, többségében nyugdíjas emberek elindulnak egy távoli országba egy koncertkörútra. Hasonló ez ahhoz, amit előző, a Fidelissima horvátországi útjáról szóló írásomban említettem, csak kicsit több a (szervezett) koncert, kicsit nagyobb a tét.
Mi valójában vendéglátókként készültünk erre a koncertre, hiszen közelgő 30. jubileumunk mellett nem is lett volna más lehetőségünk. Az már a közös művek összeéneklésével töltött főpróbán világossá vált, hogy a koncert igazából „pusztán” örömzenélésről szól majd. Üdítő meglepetés volt a skót énekesek részéről, ahogy kimondták az Esti dalban feldolgozott népdal szövegét, emellett pedig megtudtuk, hogy lehet határt sérteni csupán néhány szó (vagy inkább egy morféma) helytelen kiejtésével. Ha szakmailag nagyon szorosan vesszük, mi „csak” kihasználtuk a lehetőséget, és a következő koncert előtt kvázi közönség előtt próbáltuk el repertoárunk egy részét. Mosolyogva. Nekem nagyon jól esett. Jó volt egy kicsit kilépni a jubileumra való felkészülés feszültségéből, de ahogy láttam a fidelissimások többségénél sem volt ez másként.
Persze a másik kórust ezen az estén érdekesebb volt hallgatni. Tanulni a kollégától, hogy miként lehet az elhasználtabb hangszálakból minél jobban kicsalni a brit kórusokra oly jellemző homogén hangzást, ami nekem mindig egy, a filmekben látható, anglikán templom belsejét, annak visszafogott díszítettségét, és letitsztultságát juttatja eszembe. Jó volt hallgatni többek közt angol, és skót zeneszerzők műveit, hiszen ezeknek a hangzása bár az európai tonális renden alapszik, esztétikája mégis nagyon jellegzetes…
…és persze egyszerűen csak jó volt közösen énekelni az Esti dalt, és a közismert Auld lang syne egy olyan feldolgozását – amelyet a skót kórus karnagya, Ralph JAMIESON írt –, amit jó eséllyel csak Skóciában vagy annak csak egy részén énekelnek.
A zenész persze a világ minden táján zenész. Erről sok muzsikus, sokféleképpen megemlékezett már, én is tapasztaltam korábban. Amikor a koncert utáni vacsorán a karnagy kollégával Ralph-fal – aki mellesleg valószínűleg az apám lehetne – úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást és egymás munkásságát, akkor ez a tapasztalás jön újra szembe és megtölti az ember lelkét, hogy azért mégiscsak jó ehhez az elvarázsolt bagázshoz tartozni, akik a külső szemlélődő számára olyanok, mint afféle varázslók pálcával, vagy éppen anélkül. Kiderült, hogy az „egyszeri kórusénekes” ott is ugyanolyan ember, mint Magyarországon, és persze jöttek-mentek a jobbnál jobb darabokról szóló beszámolók, honnan mit lehet énekelni, ha éppen kifogynánk az ötletekből.
Ha a kedves olvasó hirtelen felindulásból esetleg megnézte, hol van ez a bizonyos Stonehaven, maga a város sajnos továbbra is egy adat marad a térképen, esetleg kiegészülve néhány interneten fellelhető fényképpel. Az ott élő emberek mindennapjai ugyanolyan rejtélyesek maradnak majd, mint tegnap. De az biztos, hogy ott is szeretnek és tudnak énekelni néhányan, akikkel barátokként köszöntünk el tegnap este egymástól.
Legyen tehát jóslat a vasárnap este zárómondata: „Találkozzunk legközelebb Skóciában!”
Szilágyi Miklós
karnagy
Fotó: Musik-Land Travel Agency/Hungary