Idén is a soproni Fidelissima Vegyeskart érte a megtiszteltetés, hogy közreműködhetett a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Soproni Csoportja, a Magyarországi Luther Szövetség Soproni Csoportja, valamint a Soproni Kálvin Kör által rendezett magyar kultúra napi rendezvényen. Az előadó Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke volt. Sorsok és döntések a 20. században című előadásához karnagyunk, Szilágyi Miklós a Vietorisz-kódexből ismert Térj meg már bujdosásidból című művet, Kodály Zoltán Esti dalát, valamint saját szerzeményét, a magyar népénekek átdolgozásából született Két köszöntő ének az új esztendőre című kórusművét választotta. Kórusunkat beugró tagok is segítették, köszönjük a munkát Wagner Kristófnak, Tóth Gábornak valamint a Hegedüs-fiúknak, Leventének és Csanádnak.
Karnagyunk, Szilágyi Miklós gondolatait itt olvashatjátok:
„…Ünnepélyesen esküszöm, hogy minden tudásommal és tehetségemmel Magyarországot, a magyar kultúrát gyarapítom, annak előremenetelét szolgálom…”
Nos, elöljáróban annyit, hogy az idézet nem pontos. Majdnem másfél évtized távlatából már nem emlékszem pontosan a Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ, korábban Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola 2010-es diplomaosztóján elmondott eskü szövegére. Emlékképek maradtak meg egy szép és felemelő ünnepségről: pillanatok, kézfogások, gratulációk, valami kitüntetés és persze az eskü, ami azóta is elkísér.
Közel 15 örömökkel, szakmai sikerekkel és – mi tagadás – viszontagságokkal teli év telt el azóta, és ez az időszak sokszor tette próbára az elhivatottságomat. Ezeknek az éveknek a kétharmadát egy kicsit Sopronban is töltöttem. Igen, idén már tíz éve, hogy a Fidelissima, ez a különleges csapat engem választott meg vezetőjének.
Az elmúlt időszak eseményei, a tavalyi koncertek, jubileumok sokszor késztettek arra, hogy számot vessek ezekkel az évekkel. Nincs ez másként most sem, hogy a magyar kultúra napján adott rövid koncert után „beszámolót” írok a tapasztalataimról. Persze az embernek minduntalan eszébe jut, hogy mennyi minden történt. Művek tömkelegét tanultam, tanítottam és vezényeltem, szakmai és „diplomáciai” konfliktusok jöttek és mentek – megoldandó problémák egész sora zenei és emberi téren egyaránt, amivel én is több lettem. Mert nagyon hálás vagyok a mestereimnek, de nagyon hálás vagyok mindazoknak az embereknek is, akikkel szakmai pályám évei alatt együtt dolgozhattam. Mindnek. Mert tőlük is rengeteget tanultam, többek között művészetet, kultúrát érthetően átadni a mindennapokban. Hiszen nem szabad azt sugallnunk, hogy a kultúra kiváltság lenne. A kultúra egy esély. Esély mindenki számára, olyan keretrendszer, ami segít megtalálni a helyünket a világban, de segít abban is, hogy megértsük azt. A szellem eszköze és tápláléka, amiből minél többet teszünk magunkévá, annál jobban megnyitja előttünk a maga végtelenségét, aminek a kíváncsi ember olykor csak a határát kutatja, akár a csillagászok az univerzumét.
Hálával tartozom azoknak az embereknek, akiknek előadóművészként adtam és akiktől kaptam, mert ezekből a kölcsönhatásokból jöhetett létre a nagybetűs szolgálat és gyarapodás. Örülök, hogy ebből most alkotóként is visszadhattam valamit: a Két köszöntő ének című művem ősbemutatójával 2025-ben a magyar kultúra napján.
