A Magyar Kultúra Napja – beszámoló – Fidelissima Vegyeskar, Sopron

Immár 31. éve énekelünk a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Soproni Csoportja, a Magyarországi Luther Szövetség Soproni Csoportja, valamint a Soproni Kálvin Kör által rendezett magyar kultúra napi rendezvényen.

Karnagyi gondolatok

Először is engedje meg a kedves olvasó, hogy kihagyjam azokat a már-már kötelezőnek számító köröket, amikben leírom, hogy mekkora megtiszteltetés a Fidelissima Vegyeskarnak és nekem, hogy évről évre ott lehetünk a Magyar Kultúra Napján. Mert az. Pont. Ez vitán felül áll.

Úgyhogy foglalkozzunk inkább azzal, ami lejátszódott bennem 2026. január 22-én. Először is hatalmas meglepetés volt, hogy dugig tele volt a terem. De tényleg! Ahogy mondani szokták, még a csilláron is lógtak. Ennek megfelelően meleg volt, kevés volt a hely és a levegő, dehát mégiscsak jobb sok ember előtt énekelni.

Nem átallottam a felvezetőmben azt mondani, hogy a kultúra soviniszta. Sokan megrökönyödtek ezen, pedig az elmúlt egy év és a Feminissima tanulságai erre engednek következtetni. A Feminissima vállalásai világosak, fontosak, és ami lényegesebb, a mai napig relevánsak. Mégis sikerült agyonhallgatni a legtöbb helyen. Elveszett az információtengerben, hogy van egy ilyen fontos ügy, amivel tényleg illene kezdeni valamit. Mert fontosabbak az elköltött milliárdok, a szekértáborok, meg miegymás…

Természetesen nem hagytam a közönséget kételyek között, és elmagyaráztam, hogy mit értek ezen, és ebben segítségemre voltak a zeneszerzőnők, és a műveik.

Sajnos a hosszúra nyúlt bevezetőt a kórus egy kicsit megsínylette, hiszen száraz torokkal egy levegőtlen helyiségben elég nehéz megszólalni. Ez egy kicsit hallatszott az első darab – Dobszay-Meskó Ilona: Az elveszett juh – elején, de jött az „így szólt hozzájuk” és minden helyére került. Talán soha nem énekelte még ilyen felszabadultan a Vörös Boglárka Stabat materét a kórus, ennek aztán az lett az ára, hogy a Bódás Zsuzsanna által írt „Havas vidéken” vége egy kissé szétesett, és csak nem bírt megszületni a várva várt C-dúr zárlat.

Kazai Ágnes „A kő és az ember” továbbra is megdöbbentő tud lenni, és azt hiszem ez volt az a pont, ahol az emberek megértették, mit is szalasztunk el akkor, amikor nem nyitjuk elég nagyra azt a bizonyos ablakot a világra. Weöres Sándor verse a szerzőnő feldolgozásában egyszerűen döbbenetesen szenvedélyes, és mi tagadás, a kórus nagyon is szereti.

A zárásként előadott Ujházy Krisztina-féle Két kórusmű (vagy ahogy kórusberkekben hívni szokás: „A nőcik”) előadása már jutalomjáték volt, de talán ezzel is sikerült megerősíteni mondandóm központi üzenetét.

Nem számít mennyi pénzt költünk el kulturális intézményekre, amíg hiányoznak az emberek, akik azokat megtöltik. Ehhez a kultúrát mindenki számára egységesen hozzáférhetővé kell tenni, nem predesztinálva önkényesen, ki mennyit tesz majd belőle magáévá. Talán jól érzékelteti a víziómat a tegnap sebtében kitalált (bár nem tudom, mennyire eredeti) metafora: „A kultúra olyan, mint egy gyönyörű hegycsúcs, amit mindenki máshogyan lát, mert mindenki máshonnan szemléli, hiszen mindenki máshonnan ér a hegy lábához.” Nem fog mindenki feljutni a hegy csúcsára, de mindenkinek meg kell rá adni a lehetőséget. Lesznek, akiknek a kijelölt turistautak válnak be, lesznek akiket segíteni kell, és lesznek akik merész módon új utakat keresnek. Minél feljebb akarsz jutni, annál nehezebb a dolgod, de minél feljebb jutsz, annál messzebbre látsz, és annál jobban kitárul előtted a világ, és minél közelebb jutsz a csúcshoz (ha egyáltalán lehetséges azt elérni), annál inkább nem számít majd, melyik úton indultál el, mert képes leszel megérteni, elfogadni azt, hogy más emberek máshonnan is eljuthatnak ugyanoda.

Ez a kultúra lényege. Közös örökségünk ez, amihez mindenkinek joga van kortól, nemtől, származástól és vallástól függetlenül. Mindenkinek joga van megismerni, építeni, részévé és részesévé válni. De senkinek nincs joga kisajátítani, lerombolni, vagy megvásárolni – talán lehetősége sincs, mert az emberiség egyetemes bölcsessége előbb utóbb mindig leleplezte ezeket a rosszindulatú próbálkozásokat.

Jó ennek a részese lenni alkotóként és előadóként olyan emberek társaságában, akik szintén hozzá akarnak tenni közös kincsünköz.

Isten áldjon, Magyar Kultúra!

Szilágyi Miklós karnagy