Néhány gondolat a Magyar Kultúra Napjáról 2024-ben
Minden évben elmondom, mennyire megtisztelő, hogy az általam vezetett Fidelissima Vegyeskart kéri fel a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége a Magyar Kultúra Napján szervezett ünnepségen való közreműködésre immár, 28, vagyis szemszögemből 8 éve. A megtisztelő feladat felelősség is egyben, hiszen olyan darabokat kell választanunk, amikkel röviden – mindössze néhány percben – tömör és releváns üzenetet kell átadnunk a zene nyelvén.
2024-ben Szokolay Sándor Miatyánk című darabja mellett Tóth Péter Fülemile című darabját és Farkas Ferenc Vallon szerenádját választottuk az alkalomra. Sokáig gondolkoztam, hogy a darabokat milyen gondolatszál köthetné össze, aminek a mentén a közönséget is végigvezethetem néhány mondattal.
Végül a szimbolika mellett döntöttem, hiszen mindhárom darabban a szövegen és a zenén túl is van legalább egy olyan gondolati sík, amit a kettő kohéziója hoz létre. Persze az idő és a terjedelem korlátai miatt ezt a témát is csak érinteni lehet, de még így felületesen is érthető lehetett talán a befogadásra nyitott hallgató számára.
Hiszen míg Szokolaynál a Károli Gáspár-féle Miatyánk fordítás a pentatónia nyelvén válik ökumenikus, sőt már-már egyetemes imádsággá, Tóth Péter Fülemiléje Arany János Bujdosó című versét dolgozza fel olyan zenei fordulatokkal, hogy bár a – legtöbbünk által már szerencsére csak történelemkönyvekből ismert – bujdosás élményét a bőrén érzi az ember, mégis megjelenik az égre emelt tekintetben rejlő feloldozás vágya és élménye. Mindehhez a pajkos-szerelmes szerenád virágnyelven elmesélt vágyakozása Dalos László verse nyomán már üde színfolt volt, amiben a magyar nyelv játékos metaforáit némi olasz madrigál és francia trubadúrköltészet által ihletett nyelvezet fűszerezte.
De mindezek az általam vázolt – vélt vagy valós – gondolati síkok csak akkor mutatják meg magukat, ha valaki magyarul beszél, gondolkozik, imádkozik és éli életét. Számomra adta magát ennek nyomán a kérdés: magyarságod adja neked a kultúrádat, vagy a kultúrád tesz magyarrá? Mindennek talán van köze a gondolat vagy a nyelv elsőbbségét firtató vitához is.
De akár így, akár úgy, bizonyos, hogy mindenkit megillet a választás joga arra vonatkozóan, melyik kultúrát tekinti sajátjának. Így kell lennie, ezt kell továbbadnunk.
Ebből kiindulva viszont nem lehet helyes az az egyre divatosabb hozzáállás, hogy néhányan megpróbálják megmondani különböző csatornákon, hogy ki jogosult arra, hogy „birtokolja” a Magyar Kultúrát, annak minden vívmányával együtt. Nem szabad, hogy ez nem, bőrszín, vallás, világnézet, vagy bármi más kérdése legyen!
A kultúra, legyen az akár magyar vagy egyetemes, az emberiség vívmánya. Belénk ivódik a környezetünkből a neveltetés és a tanulás által. Organikusan fejlődő „lény”, ami az emberek elméjéből álló testébe olvasztja mindazt, ami értékes és megőrzésre méltó, és kiveti magából azt, ami értéktelennek születik, vagy azzá válik valami – mondjuk az idő – által. Jól működik magától. A magyar kultúra is ilyen, több mint egy évezrede. Nem kell neki megmondani, hogy kié, meg hogy merre menjen, mert például a fentebb leírt darabok üzenetét úgyis csak az fogja megérteni, aki maga is így akarja. De ha valaki nem értett meg mindent a három példaként szolgáló darabból, még dönthet úgy, érteni szeretné…
Szilágyi Miklós
karnagy
Fotó: Elek Szilveszter (Soproni Téma) és Griechisch Tamás (Sopron Média)
Tovább a galériához >>>