Háromnapossá nőtte ki magát a Soproni KórusÜnnep (2024. június 28–30.)! Idén az Egyházzenei koncertek sorában és a szabadtéri kórusfolyamban is felléptünk.
Az ilyen, sokak által nehéznek megélt napokban, tikkasztó nyár közepette üdítő arra gondolni, hogy vannak helyek, ahol van összefogás, és egymással látszólag ellenérdekelt csoportok tudnak egymásnak örülni, egységet mutatni. Ebben a látszólag utópisztikus közösségben az egyet nem értést nem sárdobálás, és az egymás morális megsemmisítésére való törekvés, hanem a kompromisszumra törekvő párbeszéd követi. A cél, hogy ne a többség szolgálja a kevesek jólétét, hanem mindenkinek a lehető legjobb legyen.
Pedig a nap végén itt is közösségeket építünk a többségen belül: van, aki inkább a progresszív irányzatban leli kedvét, és van, aki konzervatívabb felfogású emberek közt találja meg a helyét. Van, aki csak nők (vagy éppen csak férfiak) közt érzi a legjobban magát, van, aki afajta technokrataként kis csapatban gondolkodva képviseli a saját ügyét, és van, aki számára a széleskörű nyitottság és az elfogadás a legfontosabb. Aztán a végén a kedves közönség eldöntheti, ki mellett teszi le a voksát.
Ha valaki számára eddig nem lett volna világos, természetesen a hatodik alkalommal megrendezett Soproni Kórusünnepről próbálok értekezni, annak fontosságáról és üzenetéről. Nem, én sem mindennel értek egyet. De ha úgy gondolom majd, hogy a meglátásaimra szükség van, és azokkal építeni tudok, megtalálom majd a megfelelő helyet és időt, ahol azoknak hangot adhatok. De az is lehet, hogy jobb lesz, ha alszom rá egyet, hiszen szerencsére nem vagyok tévedhetetlen, ráadásul a kulisszák mögé sem látok be megfelelő mélységben.
Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy ilyen odaadással megszervezett hiánypótló rendezvényt miért nem tűz egy egész város a zászlajára? Hiszen olyan fesztiválról (?) beszélünk, ahol a legfiatalabbaktól a legidősebbekig mindenki találhat kedvére valót kockázatok és mellékhatások nélkül. (Ha azt nem számoljuk a kockázatok közé, hogy valaki megfertőződhet a kóruszene szeretetével…) Az is elgondolkodtató, hogy egy részről a döntéshozók számára miért nem egyértelmű egy olyan rendezvény minden eszközzel való támogatása, ahol a legnagyobb kockázatot az jelenti, hogy emberek együtt jól érzik magukat, esetleg maguk is elkezdik építeni a nem mellesleg világhírű magyar kóruskultúrát? Másrészről mindenki más, aki ennek a rendezvénynek bármilyen módon haszonélvezője, miért gondolja, hogy mindez ingyen van. Miért jelent problémát sok embernek pénzt adni a zenéért, a kultúráért, és mi, akik számára ez az egész fontos, miért félünk felállni, és azt mondani, hogy a munkánk értékes, de az erkölcsi értéke mellett anyagi értéke is van, hiszen minden pénzbe kerül: a ruha, a kották, a jog- és bérleti díjak és ki tudja, még mi…
Hiszen a tisztelt nagyérdemű csak azt látja, hogy emberek egy csoportja odaáll, és egy főmufti irányításával jó hangulatban énekel. Nem éli meg a befektetett órák sokaságát, nem látja a mindennapok nehézségeit. De ez valahol így van jól. A probléma ott kezdődik, hogy sokan nem is hajlandók ezt tudomásul venni, hanem magától értetődőnek gondolják éppúgy, ahogy mondjuk egy ács, villanyszerelő, orvos, vagy éppen zenész megszerzett tudását és hosszú évek tapasztalatát.
Nem szeretném, ha a kedves olvasó panaszáradatként fogná fel nyaralás közben megfogalmazott keresetlen soraimat, de mindig is célom volt, hogy elgondolkodtassak, ráébresszek. A hatodik kórus ünnepen is jó volt a közönség előtt állni. A református templomban, a megszentelt falak között zenélni mindig nagy élmény, hát még akkor, amikor kórus és közönség is ennyire nyitott szívvel áll a művekhez. Bízom benne, hogy a néhány évvel ezelőtti írásom körül kialakult félreértések fölé is sikerült egy hirtelen jött ötlettel hidat verni. (Aki nem volt ott, az keressen olyat, aki elmeséli, legközelebb pedig jöjjön el!) A Lenck-villa parkjában pedig talán volt egy kis részünk abban, hogy a Tavaszi szél után egy kissé feltámadt a forróságot enyhítő nyári szellő, Tóth Péter borról szóló ciklusa pedig talán sokaknak frissülésére szolgált, hiszen főként a második esetben igen jól sikerült előadásról beszélhetünk. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a kőszegi Concordia már nem csak „Barátságból” hanem már-már a Fidelissima testvéreként tért vissza Sopronba a téli, nagy sikerű JÉZUS!-ok után. Büszke vagyok rá, hogy e fontos kapcsolat fölött bábáskodhattam, és – immár visszakanyarodva a kórusok hatodik soproni ünnepéhez – jó érzés ehhez a közösséghez tartozni, jó érzés, hogy számítanak ránk, és hálával tartozunk a szervezőknek, hogy minden évben újra és újra nekiveselkednek, hogy az egyre nagyobb ellenszélben is létrehozzák ezt a fontos, hiánypótló és számomra példamutató rendezvényt.
Végszóként le kell írnom, milyen fontosak az áthallások. Mert az áthallások műveltséget feltételeznek, ugyanakkor szavatolják a szabadságot, a megszólaló és befogadó szabadságát, a megfogalmazás szabadságát, és ha úgy tetszik, akár a megsértődés szabadságát is. Viszont, ha valaki kellően nyitott és széleslátókörű, esetleg ismeri korábbi zenei és/vagy szöveges megnyilvánulásaimat, akkor láthatja, hogy sosem volt célom, hogy bárkit megsértsek. Most sem véletlenül fogalmaztam így. Abban bízom, hogy közös ügyünk, a zene, az éneklés, hovatovább a közös éneklés elnyeri méltó helyét a fontos dolgok között. Nem kell fontosabbnak lennie mindennél, vagy bárminél, de ugyanolyan fontosnak kell lennie, mint mindennek, vagy bármi másnak.
Szilágyi Miklós
karnagy
Fotó: MoncsiContent és Sopron Média
Tovább a galériához >>>