2024. október 5-én ünnepelte kórusunk 30 éves fennállását, mely alkalomból nagy sikerű jubileumi koncertet tartottunk a soproni Szent Mihály templomban. Sikerünkhöz kiváló szólistáink – Drüszler Edit, Kolarovszki Sarolta, Forgó Eszter, Decsi András, Kocsis-Holper Zoltán –, a méltán világhírű Capella Savaria Kamarazenekar és Arany János alapító karnagy vezetésével a régi kórustagok is hozzájárultak. Ezúton is köszönjük nekik!
felvételek >>> (hamarosan…)
Megénekeltem már sokszor, sokféleképpen, hogy mennyire ódzkodom attól, hogy egy koncert felvételét visszanézzem, visszahallgassam. Hogy ez miért van így, annak sosem kutattam az okát sem magamban, sem máshol. Most viszont – szerintem pusztán a véletlennek köszönhetően – rájöttem és érteni vélem ennek a hátterét, és ez a megvilágosodás nem teljesen független jelen soraimtól.
Éppen úgy, ahogy minden egyes alkalommal, amikor közönség előtt meg kell szólalnom, egy ilyen „szakmai” beszámoló megírása előtt is fel kell készítenem az elmémet: keresni egy szálat, amire a gondolataimat felfűzhetem, hogy az egymás után elhangzó mondatokon túl az egyes bekezdések, majd végül az egész történet is koherens legyen.
Október 5-én, szombaton is végigdolgoztam magam ezen a folyamaton, hiszen a Fidelissimánál így szokás: a karnagy nem csak a kórust vezeti, hanem sokkal szorosabb értelemben a közönségét is, ami különleges felkészülést kíván meg, és nem engedi, hogy a koncentráció egy pillanatra is lankadjon, hiszen amikor nem a kórussal kommunikál az ember, akkor a közönséggel, és a kettő között csak a darabot megelőző néhány lélegzetvételnyi szünet – „rákészülés” – vagy éppen a darab utáni hosszabb-rövidebb ideig tartó taps jelenti az átmenetet. Ezért aztán erre is előre kell készülni, megfogalmazni, miről akar és fog beszélni az ember, de rögzítenie magában, mi az, amiről nem fog, nem akar vagy nem szabad.
Hiszen egy darab megtanulása, megtanítása, előadásra való előkészítése, vagy esetleg korábbi előadása(i) során rengeteg impulzus éri az embert, amiket elraktároz. A készülés folyamatában ebben az adathalmazban kell rendet tenni, és az elmepalotából csak azokat a gondolatokat előszedni, amik akkor és ott relevánsak.
Azt már korábban eldöntöttem, hogy ez lesz az az este, ami nem az elhangzó művekről fog szólni. Éppen elég, ha a hallgatóság tudja, hogy mit hall, aztán ki-ki saját igénye szerint összeszed az elhangzott repertoárról információkat – vagy nem. Ennek az estének a kórusról kellett szólnia. Emberekről, akik három évtizede életben tartanak valamit, amin keresztül újra és újra létrehoznak valamit. Úgy, hogy közben önmagukat adják, ők a hozzávalók ahhoz, hogy a végén, sok előkészítés és érlelés után a közönség kapjon valamit. Olyan, mint egy furcsa boszorkánykonyha, bár egy ilyen elborult hasonlatban én, mint a művészeti vezető, kvázi séfként funkcionálok, aki nem csak igyekszik a „hozzávalókból” az arányok beállításával és megfelelő fűszerezéssel az étlapon szereplő összes fogást elkészíteni a recept alapján, de még beszél is azokról a kedves vendégnek – közönségnek – aki végül határozhat akár úgy is, hogy nem tetszett neki, amit kapott. De itt meg kell állnunk egy szóra: a hagyományos értelemben vett étel hagyományos értelemben vett hozzávalóitól senki sem kérdezi meg, hogy akarnak-e részesei lenni a produkciónak.
Azok az emberek, akik egy kórus, zenekar vagy bármilyen alkotó közösség tagjává lesznek, önként és (milyen különös szófordulat:) „dalolva” hajtják igába a fejüket, áldozzák idejüket arra, hogy a vezetőjük által részt vegyenek egy olyan produktumban, amiről csak remélik, hogy mások számára értékes lesz. Bizonyos időközönként összejönnek, olykor jókedvvel, máskor fogcsikorgatva, de mindig legalább egy kicsit szívvel-lélekkel (hiszen máshogyan nem is lehetne), hogy a végén a közönségnek adhassanak valamit a saját szívükből és lelkükből. Fáradozásaiknak az adás, az adni akarás öröme ad értelmet. Hiszen nem csak az előadáson, de minden egyes próbán, vagy a közösséggel együtt töltött percben adnak. Ha másnak nem is, egymásnak biztosan. És azt hiszem valahonnan innen kezdődik a lelki táplálékká lényegülés. Ettől lesz maga a ZENE (és nem, nem csak a kóruszenére gondolok), annyira fontos és varázslatos, hogy – miként Kodály mondta: – „zene nélkül lehet élni, de nem érdemes”.
Október 5-én este a Fidelissima tagjaival egy eléggé hullámzó, sok mélypontot hozó felkészülési időszakon voltunk túl. Szerintem voltak olyan pillanatok is, amikor néhányak a jubileumi koncert létrejöttében is kételkedtek. Egyszerűen ilyen volt az életünk. Nem fogok köntörfalazni: én is elfogytam útközben néhányszor. De nem, a magam részéről nem feladni akartam, csak egyszerűen kellett a szünet, amikor gondolkodni lehet a továbbról. De a kórus ezért is fantasztikus képződmény: ha elesel, mindig van, aki felsegít. Ilyen beszámolók alkalmával nem szoktam személyeskedni, de most engedtessék meg nekem, hiszen a szakmai munkában most rengeteget segített az a Horváth Enikő Sára, aki a kórus mindennapjaiban is rendkívüli alázattal dolgozik a kórusban és a kórusért, de most, egy ilyen nagyszabású produkcióra készülve a karnagy jobbkezeként is helytállt, fáradhatatlanul simítva ki a zenei (és egyéb) egyenetlenségeket akkor, amikor én fizikailag vagy egyéb módon képtelen lettem volna rá. Neki is szóljon így utólag a taps, ha már a koncert közepette nem volt rá mód és alkalom mindezt elmondani a keretek szűkössége miatt.
Merthogy a keretek – rajtunk kívül álló okok miatt – eléggé szűkösek voltak. A koncert napján egész nap és a koncerten is szoros menetrendet követtünk. De akkor, az utolsó simítások közepette már tudtuk, hogy a végén majd valami jó fog születni. Igazából én már az utolsó próbán, szerdán megnyugodtam, de az is lehet, hogy vasárnap, a bemelegítésként is felfogható skót-magyar koncert felszabadult tisztasága indította el bennem az érzést, hogy jó úton vagyunk és időben.
Itt megint kitérőt kell tennem, hiszen a vasárnapi felszabadult „bemelegítés”, a szerdai megnyugtató próba és a koncert közé beékelődött még a pénteki zenekari próba is. A magam részéről ezt a próbát is izgalommal vártam, hiszen ha sokat is állok színpadon, szimfonikus zenekart ritkán van alkalmam vezényelni, korhű hangszerekkel dolgozó régizenei együttessel pedig még nem volt korábban dolgom. A Capella Savaria próbatermébe lépve azonban olyan hozzáértő és támogató légkört tapasztaltam, ami ritkaságnak számít. Igazából nem számított, hogy honnan jöttem, mik a tapasztalataim. A kezdeti tapogatózás alatt a zenekar pontosan felmérte a képességeimet és kimondatlanul talán úgy határozott, hogy érdemes követni az instrukcióimat. Nem akarták uralni a zenei folyamatokat helyettem, de ha arra volt szükség, tanáccsal segítettek. Profik. (…nem, ez így kevés – szóval:) Azon túl, hogy a Capella Savaria egy (sajnos leginkább csak Magyarország határain kívül) világhírű együttes, hozzáállásuk és hozzáértésük egybevág azzal, ami számomra kijelöli a professzionalitás határait. Engem úgy tanítottak, hogy aki profi, az a körülményektől szinte teljesen függetlenül képes hozni a maximumot. Nincs hideg, nincs meleg, nincs kifogás: előadás van, szerzőkkel, művekkel, amiket előadóként a lehető legmagasabb szinten szolgálni kell azáltal, hogy a saját területünkön igyekszünk szakmailag folyamatosan a legjobbak lenni. Ilyen volt a Capella Savariával próbálni és dolgozni.
Az viszont már elgondolkodtató, hogy egy ilyen kaliberű együttes miért kell, hogy akár egy pillanatig is számba vegye a saját megszűnését. Továbbmegyek: miért nincs lehetősége pályázatok, szponzorok, mecénások, vagy bármi által minden arra érdemes amatőr alakulatnak arra, hogy az együttes fellépti díját tisztességesen megfizetve megtapasztalja azt, amit az ilyen zenészekkel való közös munkálkodás jelent? Hiszen ez által lehetünk többek, az ilyen alkalmak által érünk el több embert, akik majd elmennek a Capella önálló koncertjére is, és a nap végén így fejlődhet(ne) organikusan az egész régió kultúrája…
Szombaton a Fidelissima ezzel a profizmussal a háta mögött készülhetett a koncertjére. A napközben lezajlott feszített tempójú próba olyan lökést adott a kórusnak, ami éreztette a hatását a műsorunk a capella részén is. (Olyan szívet melengető és mosolyogtató látni, ahogy a próbán a kórus belefeledkezik az Oboa d’amore által kísért csengő hangú szoprán énekébe és elfelejt belépni.)
Egy kicsit talán aggódtunk, hogy nem telik majd meg a nagy nehézségek által kibérelt (!) templom. De aztán, ahogy közeledett a 7 óra, az emberek elkezdtek jönni, és megteltek a padsorok. Eddigre már a gondolat is megvolt, amire felfűzöm a darabok közti mondandómat. Bár mindig jön valami impulzus, ami miatt rögtönözni kell és most sem volt másként.
Előadóként mindig felkészítem magam a koncertre: a fellépés előtti izgalmat felhasználva lejátszom magamban, hogy mi fog történni. Fellépés előtt olyan vagyok, mint egy pattanásig feszült íj. A megnyugvást számomra mindig az első avizó, az első megszólalás, esetleg az első csúcspont hozza el. Most viszont, amikor felkonferáltam és színpadra szólítottam a kórust, akik a közönség vastapsának közepette vonultak fel a színpadra, én megnyugodtam. Láttam az énekesek arcán a meghatott örömöt, ami akkora töltést adott nekik, hogy akár kétszer is el tudták volna énekelni ezt a műsort.
Révbe értünk.
Velünk együtt pedig az általunk előadott művek is hazatértek. Újra megszülettek, megfogalmaztuk őket, úgy gondolom, hogy hitelesen. És így volt a fő műsorszámnak számító Magnificat esetében is. Az előadás magasztos lett a szó legnemesebb értelmében. Ebben pedig a zenekar mellett nagyon fontos szerepük volt a szólistáinknak is, akik felkészülten, értve és értelmezve énekeltek. Talán a közönség akkor is értette volna a darab lényegét és mondanivalóját, ha ebben nem segítünk nekik. El is tartott egy darabig, mire felébredtek a nagyszabású D-dúr Amen okozta megrendülésből és tapsolni kezdtek. De ha már elkezdték, nem nagyon akarták abbahagyni, bőségesen meghálálva ezzel a szólisták, a zenekar, de legfőképpen a kórus fáradozásait – és persze az enyémeket is.
A kórus arcáról pedig sugárzott a siker, az adni tudás öröme és boldogsága. Leírhatatlan érzés. Hiszem, hogy ehhez kellett az a bizonyos szál, amire oly nehezen találtam rá a koncertre készülve. A szál amire gondolatokat lehet felfűzni, hogy a közönség valóban értse, hogy miért is volt fontos a Fidelissimának és benne a fidelissimásoknak ez az este.
Lehet és kell ilyen alkalmakkor emlékezni azokra, akik meggyújtották a lángot annak idején, hiszen minden egyes hang, minden egyes emberi lélek, aki önmagát adta ezért a kórusért, rajta hagyta valamilyen módon az ujjlenyomatát. Érdemes lenne végignézni, számba venni mindazoknak a névsorát, akik énekeltek a Fidelissimában eddigi fennállásának harminc éve alatt. Megkérdezni mindenkitől, hogy őt vajon mi hozta a „hűséges kórusba”. Érdekes gondolatkísérlet, hiszen a világ rengeteget változott ez idő alatt. Változott-e az emberek motivációja? Hogyan tudta az alapító karnagy, Arany János és a kórus tulajdonképpeni ötletgazdája, Palotai Gábor a kórus soraiba csábítani a tagokat? Vonzó-e még a kórus, vonzó-e még az alapeszme? Ha nem, akkor érdemes-e folytatni? Ha igen, akkor talán máshogy kellene beszélni róla… Esetleg máshogyan kellene a célokat kitűzni és/vagy más utat kellene választani az elérésükhöz? Ha minden stimmel, adódik a kérdés: jó helyen vagyok? Megannyi válaszra váró kérdés, amit ismét egy ilyen évforduló vet fel, és benne az egykori és mostani tagokból álló egyesített kórus, ami az alapító karnagy keze alatt kissé máshogy zengte be a templom ódon falait. Nekem János egyetemi tanárom, mentorom és egyfajta példakép. De a Fidelissima számára sarokkő. Viszonyulunk és viszonyítunk hozzá, még most is, hogy immár tíz éve alapítótársával együtt méltósággal elköszöntek a kórustól.
A Jövel, Szentlélek Úr Isten effajta előadása a feltett kérdések közül néhányra választ is adott. Hiszen a minőségi éneklésre való törekvés, a fegyelem a hozzáértés nem megy ki a divatból. De természetesen jó előadáshoz híven kinyitott és nyitva hagyott néhány kaput a befogadó számára, amiken be lehet menni tetszés szerint. Maradtak megoldandó feladatok, amiken gondolkodni lehet.
Természetesen a jelenlegi kórus hangzása nem mérhető az egyesített kóruséhoz, de megnyugtató a tudat, hogy a mostani énekesek – akik valamilyen különös oknál fogva elfogadnak engem vezetőjüknek – jól akarnak énekelni. Jól akarják előadni a kiválasztott darabokat, ami többször sikerül, mint amennyiszer nem. A kórus mostani tagjai hűek szeretnének lenni az egykori tagok és vezetőik örökségéhez, és ahogy a koncerten is látszott, szeretnék úgy folytatni az éneklést, hogy az egykori tagok még mindig magukénak érezzék a Fidelissimát. Büszkék legyenek rá. Így állt a kórus színpadra szombat este és így énekelték a darabokat. Legjobb tudásuk és képességeik szerint, koncentráltan, lehetőség szerint betartva minden instrukciót, követve a karnagy utasításait, és szolgálva a zenét. Most a hangverseny eufóriáját élve úgy hiszem, nem vallottunk kudarcot…
30 év. Jubileum. Mérföldkő. Lehetett volna ez a koncert csupán csak egy a koncertek közül. De nem az lett. Egy pillanatkép lett a kórus életéből, amit megőrzünk a szívünkben, és amire és amiből építkezni lehet tovább. A Fidelissima soha többé nem áll így színpadra, mert soha többé nem lesz 30 éves. De 30 év múltán majd megemlékeznek róla azok, akik éppen akkor a fáklyát viszik, hogy milyen magasztos volt a 30. jubileum.
Messzire kalandoztam. Ahogy a koncert előtti felkészülés során rendet kell tenni, történetszálat kell választani, arra megfelelő sorrendben és arányban felfűzni zenei és annál lényegtelenebb mondanivalókat, úgy a koncert után is meg kell tenni ugyanezt. Lehet, hogy ez az írás is ezt szolgálja. Fel kell dolgozni az élményt, annak minden egy hangjával, képkockájával, minden kórustag tekintetével, a csúcspontokkal, a hibákkal és a nevettető mozzanatokkal együtt. Kifésülni az összekuszálódott szálakat, és lehetőség szerint rendben elrakni mindent az annak megfelelő helyre.
Számomra nincs még itt a helye a felvételeknek. Túlságosan felkavaró volt ez az egész, a szombati koncert még túlságosan a jelen része, amit hagyni kell megfelelő ütemben érni és ülepedni, hogy táptalaja legyen valami másnak, valami újnak. Talán tartok tőle, félek attól, hogy kavicsként megfodrozná a gondolataim folyását. A felvétel a legtöbbször nem alkalmas arra, hogy tükrözze a miliőt, a hangulatot. A felvétel majd akkor lesz jó, ha az egész fakulni kezd, a múltunk, történeteink síkjába simul. Akkor kell majd elővenni, meghallgatni, megpróbálni felidézni. Emlékezni arra, hogy milyen volt a Fidelissima Vegyeskar teltházas koncertje 2024. október 5-én, amikor a Magnificatot a Capella Savaria kísérte, amiben Drüszler Edit, Kolarovszki Sarolta, Forgó Eszter, Decsi András és Kocsis-Holper Zoltán énekelt szólót, hányan énekelték az összkarban Arany János keze alatt Kodály Zoltán művét. Hogy vezette akkor a kórus életét Takács Eszter kórustitkár, Horváth Enikő Sára kuratóriumi elnök, valamint Wagnerné Balázs Katalin és dr. Király Géza kuratóriumi tagok. Felidézni azt, hogy milyen évünk volt, mit tanultunk, mit értünk el és miben hibáztunk. És persze azt is, hogyan vezette az énekkart egy bizonyos Szilágyi Miklós.
Arra nem tudok válaszolni, hogy ennek mikor jön el az ideje. Van, aki epedve várja, hogy viszontláthassa a kórust, vagy éppen saját magát, van, aki talán ezekben a percekben szánja el magát. Lesz olyan, aki csak néhány nap, hét vagy hónap múlva idézi meg a szombat estét, és lesznek olyanok, akiknek ez a felvétel a Fidelissima vagy éppen Sopron múltjának lenyomata lesz, éppen úgy, ahogyan nekünk azok a felvételek, amik 1994. október 3-án készültek… volna.
Szilágyi Miklós
karnagy
Fotó: Kubicsek Ferenc