III. Concordia Kórusfesztivál – beszámoló

2022. május 7-én a III. Concordia Kórusfesztiválon vettünk részt. A nagyszerű szervezés, a remek hangulat részben karnagyunknak, Szilágyi Miklósnak is volt köszönhető, aki a meghívó énekkarnak is a karnagya. Az alábbiakban mesél magáról, a kóruséneklésről, a showmanségről.

 

képek és műsor >>> | média >>>

 

Karnagy-műsorvezető-showman… Szó szerint ezt írta az újság. El kellett olvasnom néhányszor, mire tudatosult, hogy mennyi olyan képességgel ruháztak fel ebben a három szóban, ami nekem vagy nincs meg, vagy nem vagyok tudatában. Csak csinálom a dolgom. Azt, amihez értek, vagy legalábbis értenem kellene, vagy szeretnék érteni.

A történet ott kezdődött, hogy 2019-ben… nem, 2018-ban… vagyis inkább 2013-ban… sőt, 2006-ban… nem. Szóval – induljunk a faltól – nagyjából két-két és fél évtizeddel ezelőtt kerültem kapcsolatba a kórusénekléssel, és eléggé korán, nagyjából 14 évesen lettem felnőtt kórus tagja, szülőfalumban, Halásziban. Nagyjából ekkortájt láttam először kórustalálkozót, amiből ekkor, gyerekként a szereplés, annak izgalma és eufóriája volt a legfontosabb. Ez volt a cél.

2022. május 7-én 10 kórus egyikeként a Fidelissima is részt vett a III. Concordia Kórusfesztiválon, amin úgy tűnt, semmi sem a tervek szerint akar alakulni. Előre látott és váratlan események hátráltatták a vendégeket és vendéglátójukat és még az időjárás sem volt éppen barátságos.

Mégis valahogy meg lehetett tartani a szabadtéri minikoncerteket, aztán amikor elindult a műsorfolyam délután 2-kor, és kezdett kialakulni a már ismerős hangulat, akkor már nem volt kérdés, hogy megint részünk lesz valami fantasztikusban. 10 kórus, mintegy 230 énekes váltotta egymást a kőszegi vár lovagtermének színpadán, én pedig újra odaálltam a műsor (egyik) fókuszába és csináltam a dolgom. Végül mindannyian együtt énekeltünk, gyönyörködtünk egymás muzsikájában.

Mindezen értékek felismeréséhez hosszú út vezetett, aminek csak epizódjai az olyan mérföldkövek, mint a szombathelyi karnagyképző, vagy a Debreceni Egyetem. Gyakorló művészeti vezetőként megtapasztalva a széthúzást, az irigységet és megannyi más jelenséget, amikkel rövid pályafutásom alatt szembetaláltam magam, el kellett jutnom ahhoz a felismeréshez, ami mindvégig előttem volt attól kezdve, hogy először léptem fel a Halászi Vegyeskarral énekesként. Ez pedig a közösség ereje, az egymásba vetett hit és egymás tiszteletének ereje, ami jóval messzebbre mutat a kóruséneklésnél, az együtt zenélésnél.

Mert igazából a 10 kórus önmagában véve is önálló szubjektum, nem beszélve a több mint 200 külön érdeklődési körrel, ízléssel és hittel megáldott énekesről, akiket ezen a délutánon nem választott el egymástól a különbözőség. Éppen ellenkezőleg: összekötötte őket az éneklés szeretete, a zenében való azonosság, ami túlmutat a kulturális különbségeken, túlmutat azon, hogy ki honnan jött, hány éves, vagy éppen lány-e, vagy fiú. Az éneklés és zene által tulajdonképpen különbségeink oldódtak fel és olvasztódtak össze eggyé. Így lesz az egyénekből kórus, a kórusokból kórusfesztivál. Nekem pedig megadatott, hogy ennek a nagy egésznek az egyik motorja lehettem, immár harmadszor. Érettebb gyerekként megadatott a szereplés, annak izgalma és eufóriája. Ez volt az eszköz. Az én eszközöm, hogy hidakat építsek. Vagyis, ha nagyon természetfeletti síkra szeretnék tévedni, ezáltal lettem a Teremtő eszközévé, hogy hidakat építsek.

A jutalom pedig benne volt egy ihletett Székely asztali áldásban, vagy egy jól sikerült átiratban, de benne volt abban is, hogy a saját darabomat mutathattam meg a közönségnek egy fesztivál keretei között.

Az emberek előtt állva öröm volt nézni a sugárzó tekinteteket és vidám arcokat, megtapasztalni, hogy a barátságtalan idő okozta szomorúság hogyan oldódik a szebbnél szebb produkciók és a közös éneklés által. Ez a közös éneklés tette és teszi a kórusokat emberközelivé, hiszen nem divatos manapság kórusban énekelni, de mégis, ha valaki megtapasztalja az élményt, utána nehezen szabadul tőle.

Sajnos az emberek nagy többsége a zenét általában véve egy elefántcsonttoronynak gondolja, ahová valami különleges belépő kell. Pedig elég csupán az elhatározás. Úgy gondolom, hogy az ilyen fesztiválok, ahol nem csak fellépők vannak, hanem az együtt éneklés által a közönség is kórussá szerveződik, megmutatják a kaput, ami nem egy az előbb említett elefántcsonttoronyba nyílik, hanem egy varázslatos világba, kvázi egy másik Narniába.

Ha mindehhez nekem karnagynak, műsorvezetőnek és showmannek kell lennem, ám legyen. Elvégre ezért kaptam a tehetségemet, erre tettem fogadalmat, és persze nagyon szeretem és egyre jobban szeretném csinálni.

Szilágyi Miklós
karnagy

 

Fotó: Concordia-Barátság Énekegyüttes, Kránitz Eszter, Szabó Lajosné, Vaskarika.hu
Tovább a galériához >>>