Igazából azt sem tudom, honnan van ez a cím: Feminissima. Merthogy ezt nem én javasoltam. Higgyék el nekem, vállalnám, mert nagyon tetszik, szerintem ennél jobban nem lehet összegezni egy szóban a Fidelissima Vegyeskar és a Fidelissima Alapítvány vállalását.

Az ötletet igazából egy kiadvány adta, ez itt:
Carus-Verlag GmbH & Co. KG: Choral Music Composed by Women [Carus-Kiadó: Nők által komponált kórusművek]
Amikor rátaláltam 2024 nyarán, akkor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy legyen egy ilyen koncert, és aztán jött hozzá a többi: ősbemutatók, pályázat stb.
Merthogy ez a téma igenis fontos. És az is fontos volt, hogy én férfiként vállaljam fel ezt elfogulatlanul, ahogy az is, hogy a Fidelissima, mint VEGYESkar legyen ennek az egésznek a felülete, vagy inkább megvalósítási tere.

Sajnos a közösségi média világának áldásai mellett észre kell vennünk annak árnyoldalát is. Ne legyünk elfogultak egyik irányból sem, mindkettő van neki, és igazából az a nézőpont kérdése, hogy melyik hangsúlyos. Esszém szempontjából azt a nagyon lényeges árnyoldalt emelném ki, hogy felerősíti főként azokat a bizonyos tekintetben eltorzult gondolatokat, amik komolyabb, hiteles felületeken nem kapnak nyilvánosságot.

Ha visszakanyarodunk a Feminissima által körüljárt problémához, még jobb megvilágításba kerül, hogy miért volt fontos hangot adni egy koncerten vagy zeneműpályázaton a nőknek.
Az emberiség zenetörténetét végigkísérik a nők, de a zenetörténeti könyvek többsége úgy tekint rájuk mint mellékszereplőkre. Valaki anyja, reménytelen szerelme, múzsája, szeretője, felesége. Néhány hölgy esetében megemlítik, hogy egyébként maga is írt műveket, de ennyi.

Pedig a nők nem mellékszereplők éppen úgy, ahogyan a férfiak sem azok. A társadalomnak, a természetnek éppúgy része a női, mint a férfi oldal, és ezt az ember is nagyon korán – legalábbis amióta valamiféle társadalommá szerveződésről beszélhetünk – felismerte és igyekezett tudatosítani azt magában, vagyis valamiféle lenyomatát adni ennek a kettősségből eredő egyensúlynak a kultúrájában, a művészetében.

A zeneművészetnek – beszéjünk akár annak alkotó-, vagy előadóművészeti ágáról – hatalmas lemaradása van ebben. Arról már ejtettem szót, hogy milyen kontextusban (nem) emlegették a nőket sokáig, de ha belenézünk a mára – szerencsére – egyre szélesebb körben elérhető három évtizednél régebbi komolyzenei felvételekbe az interneten vagy valamelyik komolyzenei csatornán, nemhogy női karmesterrel nem találkozunk, de a szimfónikus zenekarok tagjai között is csak elvétve találunk nőket – persze nem felejtkezve el az olyan világhírű előadókról, mint Martha Argerich, Kiri Te Kanawa, vagy éppen Fischer Annie.

Mára főként az előadók tekintetében ez megváltozott, és zeneszerzőnők tekintetében is javulnak az arányok, de bőven van még tennivalónk. Szóhoz kell juttatni a ma zeneszerzőnőit, és – ha szabad így fogalmaznom – rehabilitálnunk kell azokat is, akiket méltatlanul feledtek el, vagy – jobb esetben – száműztek mellékmondatokba, zárójelekbe, esetleg lábjegyzetekbe.

Ha így tekintjük a Feminissima koncertet, abszolút sikerről adhatok számot, hiszen az eredeti célkitűzés, miszerint zeneszerzőnők műveit szerettük volna reflektorfénybe helyezni, ízlésesen és stílszerűen, mindenféle feminista, vagy soviniszta sallangtól mentesen, maradéktalanul sikerült. Kórusunk épp olyan magabiztossággal szólaltatott meg egy késő reneszánsz, vagy koraromantikus művet, mint a kortárs aleatorikus [a hangok véletlenszerű egymásutánjára épülő modern zenei szerkesztésmód] kísérletet, felkészült három ősbemutatóra és sikeresen, szerzői és előadói szándék szerint abszolválta azokat – hatalmas sikerrel. Díjaztuk ezen kívül a pályázatunkra beérkezett legjobb munkákat, általunk szót kaptak kevéssé ismert mai magyar zeneszerzőnők, akik nemcsak a szakmai zsűritől, hanem a darabokat előadó énekesektől, és a közönségtől is kaptak visszajelzést. Jelenleg ennyi az, amit egy vidéki, magas szinten működő amatőr művészeti együttes, esetünkben vegyeskar, megtehet.

A koncert keretében bemutatott három mű, szerzőikhez hasonlóan, három külön világ. Elhangzási sorrendben a Stabat Mater az egyetlen szakrális mű, amely a Jacopo da Todinak tulajdonított imaszöveget dolgozza fel, érzékletesen választva el benne a férfi és női karaktert. Kórusunk ezt a kórusművet választotta kedvencének, így szerzője, Vörös Boglárka kapta meg a kórus különdíját, amit a kórustagok ajánlottak fel.

A második bemutatott darab jelentette az énekesek számára a legnagyobb kihívást. A Havas vidéken merész harmóniáival és egyenetlen, változatos metrikájával nagyon érzékletesen festette le a téli tájon keresztül robogó vonat ablakából látható téli tájat. Szakmai zsűrink egyik tagja találólan jegyezte meg, hogy ez a kórusmű olyan, mint egy pasztell színekkel megfestett téli tájkép. A zsűri egyhangú döntése alapján a mű szerzője, Bódás Zsuzsanna kapta meg pályázatunk fődíját, és a három darab közül szoros versenyben ez a darab kapta a közönségdíjat is.

A harmadik mű megint más oldalról, kicsit könnyedebben, a női lét lényeges vonásait egy kissé a humor oldaláról közelítette meg. Szerzője, Ujházy Krisztina Lackfi János A nőci ha negyven, és A nőci ha ötven című verseit választotta Két kórusmű című darabja két tételének alapjául. Bár ez a darab is nagy sikert aratott, egy verseny már csak ilyen.

Bartók Béla találóan jegyezte volt meg: „a versenyek lovaknak valók és nem zenészeknek.” Igaza van. De ahhoz, hogy elő tudjuk segíteni új darabok születését, és alkotásra ösztönözzük a szerzőket, ilyen kényelmetlen döntéseket is meg kell hoznunk. Szerzőként tudom, hogy már az is nagy ajándék sokszor, ha a darab, ami saját lelkünk egy része, közönség elé kerül, és ezzel egyáltalán esélyt kap arra, hogy életre keljen. Mert – félreértés ne essék – kórusunk merész vállalása akkor lesz igazi és maradéktalan siker, ha a koncerten felhangzó új darabok közül valamelyik a jövőben a repertoár része lesz, és ugyanúgy szívesen éneklik majd az amatőrök is, mint a ritkaságokra fogékonyabb kórusok, vagy éppen a professzionális együttesek. Ez még messze van, de az első, legmerészebb lépést mi, a Fidelissima Vegyeskar, megtettük.

Sajnos a szélesebb nyilvánosság üvegplafonját nem sikerül átütni egy ilyen kezdeményezéssel éppúgy, ahogy a nagybetűs SZAKMA érdeklődését sem sikerült felkelteni – de még pályázati forrást is alig találtunk a pályázathoz és a koncerthez. A fődíjat az alapítvány gazdálkodta ki, a díjakat és ajándékokat támogatók ajánlották fel, a kórus díját pedig maguk a kórustagok. Mindazok, akik értik. Mégsem lehetek elégedetlen, hiszen pályázatunkkal, kezdeményezésünkkel, – ha úgy tetszik – álmunkkal példát mutattunk.

Példát mutattunk arról, hogy megfelelő nyitottsággal az ilyen kezdeményezéseknek igenis helye és releváns üzenete van. Példát mutattunk abban, hogy egy ilyen, helyi szinten működő és értéket teremteni akaró kis közösség is tud tenni valamit azért, hogy feleseges túlzások nélkül beszéljen egy releváns társadalmi kérdésről, és ezzel ha nem is az egész világot tesszük jobbá, de a saját közösségünk életterét igen. Ebből a kisléptékű változásből sarjadhat aztán valami nagyobb. Vagy inkább azt mondom: sok ilyen kisléptékű változásból…

Mielőtt gondolataimat lezárnám, még egy gondolati hurkot kell vetnem: többen felhívták a figyelmemet arra, hogy pályázatunk valószínűleg nem az első, de semmiképp nem egyedülálló. Magam is tisztában vagyok mindezzel, de kicsiny országunkban, ha nem is ez az első ilyen kezdeményezés, akkor is minden ilyennek súlya és jelentősége van. Az emberek hajlamosak mindenféle véletlenül, vagy szándékosan eltorzított üzenet hatására azt gondolni, sőt egyenesen megrémülni attól, hogy az európai, közelebbről nézve a magyar kultúra veszélyben van. Ez utóbbi állítással még egyet is tudok érteni. Viszont az a véleményem, hogy a legnagyobb veszélyt nem bármiféle külső hatás jelenti, hanem mi magunk. Hiszen a magyar kultúrára semmi sem veszélyesebb, mint az, hogy elfelejtődik, hogy a magyar ember nem ismeri a saját költőit és azok verseit, nem ismeri íróit, és nem tanulja meg megérteni azokat, nem ismeri történelmét és nem tanul belőle, nem ismeri saját dallamait és nem tudja elénekelni azokat, nem ismeri és sokszor nem is hajlandó megismerni saját zeneszerzőit és zeneszerzőnőit, és még sokáig folytathatnám. Mindazok, akik idegen befolyásolástól féltik a magyar kultúrát, gondolkozzanak el azon, hogy egy ilyen kezdeményezés miért nem kap meg minden elérhető támogatást csak azért mert őrzi és gyarapítja legnagyobb nemzeti kincsünket?

Igen, idealista vagyok. De sokakkal ellentétben nem csak a számat jártatom, hanem igyekszem tenni a magam szerény eszközeivel és példát mutatni abban is, hogy a társam – a feleségem, gyermekeim édesanyja – boldog legyen, és kibontakozhasson abban, amiben tehetséges, hiszen ő is ugyanezt teszi értem, mert a mi zenénk egymásból származik.

Szilágyi Miklós
a Fidelissima Vegyeskar karnagya