Nagy várakozás előzte meg ezt a koncertet, hiszen a kórus minden régi tagján erőt vett némi izgalom, hogy újra együtt dolgozhatunk Arany Jánossal, a nem olyan régi tagokat pedig azért tartotta lázban a koncert és a felkészülés, mert ízelítőt kaphattak abból, milyen volt a kórusélet a Fidelissima közel negyed századának hajnalán.

A koncertet szeptemberben sebtében összekapott kórushétvége előzte meg, ahol János nagy elánnal, a rá jellemző precíz szakértelemmel és fanyar humorral tanította be nekünk a darabot. Vajda János kórusműve kortárs harmóniái ellenére sem tűnt túlságosan nehéznek.

A koncerthez közeledve felütötte a fejét némi kétségbeesés: vajon emlékezni fogunk-e minden intelemre, de a koncert előtti próbán eszközölt ismétlés eloszlatta a kételyeket, a koncert napján, immár orgonával tartott főpróba pedig megmutatta, mi is az Istenes ének valójában.

A koncert a két kórus önálló bemutatkozásával kezdődött, vendéglátókként mi szerepeltünk először Szokolay Locarnói motettáját, és Daróci Bárdos „Himnusz Jézus nevéről” című darabját énekelve. Ezt követte a Psalterium Hungaricum fellépése, akiktől először Gárdonyi Zsolt „Der Mond ist aufgegangen” című motettájának elképesztő harmóniáit hallgathattuk Arany János vezényletével, majd immár Györffy Katalin társkarnagy vezényletével Gyöngyösi Levente „Cantate Domino” című darabját énekelte a kórus, természetesen, már-már játszi könnyedséggel véve a nehezebb harmóniai és ritmikai akadályokat is.

Vajda János darabját Pálúr János orgonaimprovizációja vezette fel, s amikor ennek vége lett, a közönség csak nehezen ocsúdott fel a gyönyörű harmóniák fűzésével és ízléses regisztrációval ékesített orgonajátékból.

Az est fő műsorszámának szánt oratórikus kompozíciónak már megfelelő helyet sem volt könnyű találni a soproni evangélikus templomban. Elvégre a nagy létszámú kórus és a szólista megfelelő elhelyezése, a megfelelő arányok elérése mellett a karnagy testi épségének megóvására is ügyelni kellett.

A végeredményen a főpróba során született kompromisszumok nem hallatszottak. A darab íve nem tört meg, így a szerző szándéka szerint végigjárhattuk a lélek útját a kételytől, a magányosságon át egészen a megdicsőülésig. Így mutatta meg igazi mivoltát a darab, a jól átgondolt forma, a hét tételen keresztül végig jól nyomon követhető zenei gondolatmenet. Ebben persze elvitathatatlan szerepe volt a karnagyon és az orgonakísérőn kívül az ezúttal ismét basszusszólistaként fellépő Kocsis-Holper Zoltánnak is, aki nemcsak énekesi kvalitásairól tett tanúbizonyságot ismét, hanem arról is, hogy tökéletesen átlátja a darab szerkezetét és tudja abban a saját helyét is.

Természetesen a közönség reakciója sem maradt el, és a grandiózus zárótétel után hosszan ünnepelték az előadókat.

Szilágyi Miklós

Fotó: Hegedűs Nóra és Varga Jenő
Tovább a galériához >>>