Amikor elkezdtem tervezni ezt a visszaemlékezést, úgy gondoltam, hogy ez végre nem fog kötődni a pandémiához semmilyen módon. Végül aztán mégsem kerülhetem el, hiszen ezek az írások (szerencsétlen nevükön szólítva „szakmai beszámolók”) arra kellene, hogy szolgáljanak, hogy mindazok akik ott voltak egy eseményen, újra megélhessék az élményt, akik nem voltak ott, kapjanak belőle egy kicsit, akik pedig utólag, esetleg sokkal később olvassák e sorokat, képet kapjanak arról, hol is tartottunk 2020. szeptember 12-én.

Keresetlen szavaimmal tehát kordokumentumot kell létrehoznom, aminek bizony része a világjárvány, ami halasztásra kényszerített bennünket. Hiszen ez a koncert, ami eredetileg kórusunk megalakulásának negyedszázados jubileumát ünnepelte, Kőszegen tavasszal hangzott volna el. Ilyenkor persze az következhetne, hogy teljesen másként szólt volna minden tavasszal. Igen. Másként szólt volna. Volna.
Most viszont adott volt e kora őszi, inkább késő nyári időpont egy olyan időszak végén, amikor minden alkalmat megbecsülünk, amikor zenélhetünk, pláne ha közönség előtt tehetjük. Ez a körülmény pedig nagyban meghatározza a koncertélményt és az előadást, sőt nagyjából mindent, ami a koncerttel kapcsolatos.

Maga a koncert is kordokumentum, ami így ebben a formában nem hangzott még el, de nem is fog többé elhangozni. Hiszen a repertoár felöleli a kórus első huszonöt évét tükrözve három karnagy ízlésvilágát, akik kicsit kevesebb, mint egy éve maguk dirigálták a repertoárba választott darabjaikat. Kőszegen egyedül álltam a kórus elé, megpróbálva hitelesen tolmácsolni az ízlésvilágok találkozását, a szerzők akaratát és a kórus mindenkori szellemiségét. Mondhatnánk, hogy választott városom nekem hazai pálya, ahol nagy biztonsággal emelem fel a kezem, de ez így ebben a formában erős túlzás. Az itt eltöltött egy évtized alatt sikerült egy kicsit megismernem a koncertre járó közönség ízlését, és mindig próbáltam lehetőségeimhez mérten kitágítani a határokat. Az előadott művek sora erre tökéletesen alkalmas, hiszen a mindenből egy keveset elvén keveredett régi és kortárs, szakrális és szekuláris.

Tehát (hogy pontosan dokumentáljak) adott egy lelkes amatőr kórus, aki csak szeretne énekelni. Adott egy profi zenekar, akinek szintén ajándék az alkalom, hogy zenélhetnek, és adott a közönség, aki szintén nem volt elkényeztetve koncertélményekkel az elmúlt időszakban. Ilyenkor történni szokott valami, ami az egészet megbonyolítja egy kicsit.

2020. szeptember 12-én azonban mondhatni, szerencsénk volt. Nem történt semmi drámai (ha néhány félrement hangot nem számolunk – márpedig miért számolnánk, ha egyszer mindenki hibázik), csak egy jó este, jó koncerttel, ahol a szakma doyenje, egy közel 350 éves, nem mellesleg vörös pap vitte el a showt (Vivaldi: Gloria).

Szilágyi Miklós
karnagy

Fotó: Varga Jenő, Vágány Luca
Tovább a galériához >>>

Támogatónk: