„Párduc, oroszlán, gorilla, makákó,
Bambusznád, majomkenyérfa, kókuszdió
Szavannák, fekete nők, ó Afrika!”

 
Tetszik vagy sem, a legtöbb magyar (sőt talán európai) ember Afrikáról kialakított képét össze lehet foglalni a KFT együttes 1984-ben kiadott és nagy sikert aratott slágerének refrénjével. Természetesen ezzel nem a dal szerzőit szeretném minősíteni, hiszen szövegükkel pont arra a felületességre világítanak rá, ahogy az emberek többsége tekint bolygónk második legnagyobb földrészére.

Különösen furcsa ez a felületesség annak fényében, hogy a különböző művészeti ágak képviselői – a filmművészettől a képzőművészeteken át a zeneművészetig – a romantika korától használják ihletforrásnak a fekete kontinens kultúráját, a jómódúak közt máig státuszszimbólum, ha valaki Afrikában tölt hosszabb-rövidebb időt, közben pedig nem hogy becsukjuk a szemünket, ha a harmadiknak sorolt világrész problémáival találkozunk, de sokszor az ott élő embereket primitívnek, alsóbbrendűnek tekintjük.

De mi történik, ha a zenén keresztül mélyebbre próbálunk tekinteni? A kliséken túl feltűnik az igazi Afrika, ami az ott élő emberek lelkében és az abból fakadó identitásban és kultúrában mutatkozik meg igazán. Megmutatkozik a mély istenhit – és itt teljesen mindegy, melyik vallásról van szó – megmutatkoznak az igazi érzések, amik semmiben sem különböznek a sokak által felsőbb rendűnek tartott emberek érzéseinél, és persze megmutatkozik a zenén keresztül az évezredes rokonság, ami összeköt nem csak feketét és fehéret, de igazából minden embert.

Teljes képet természetesen mi sem tudunk adni, sőt, mi is csak a felszínt kapargatjuk majd koncertünkkel, de bejárjuk a fekete kontinenst, mutatunk egy kicsit ebből, egy kicsit abból, rávilágítva úgymond a fekete különböző árnyalataira. Koncertünk vége felé pedig három világsikert aratott szerzeményen keresztül mutatjuk meg, milyen ihlető ez a kulturális sokszínűség.

Érdekes utazás lesz! Tartsanak velünk!

Szilágyi Miklós
karnagy