A Soproni Kórusünnep érdemeit nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ahhoz, hogy a kórusélet továbbra is virágozzon, ilyen rendezvények kellenek, ahol – rossz hasonlattal élve – mint egy állatsimogatóban, közel lehet menni a kórusokhoz, és fel lehet fedezni magunkban az éneklés szeretetét. Testközelből lehet megnézni magunknak az énekeseket és a – sokszor tévesen „varázslónak” titulált – karnagyokat. Persze kell a minőség is: a rendezvény, az emberek, az előadások minősége. Anélkül komolytalanná, érdektelenné válik az egész. Ismét a szervezőket dicséri, hogy a Soproni Kórusünnep nem fárad el, sőt egyre gyarapszik, több lesz, amiért nagyon sokat tesznek a szervezők, többek közt mindig kikérik a résztvevők véleményét. Nagyon fontos mozzanat ez, hiszen nem a párbeszédek korát éljük. Aki az emberek véleményét akarja kutatni, az inkább tendenciákra figyel, és ehhez nagyon sokakakat kell megkérdezni, amihez pedig a kérdőív, meg a közvéleménykutatás kell. De az nem párbeszéd. Az 5. Szólam Alapítvány munkatársai azokat kérdezik meg – adott esetben személyesen – a párbeszédre törekedve, akik benne vannak, vagyis minket kórusokat. Ebből aztán valóban támogató környezet tud létrejönni, aminek az eredménye egy ilyen kórusünnep, aminek a kórusok sem csak fellépőként részesei. A nagyszerű ötlet kulcsa – persze a szervezők munkáján túl – a párbeszéd. Vagy, ha kibővítjük a fogalom határait: a kommunikáció. De igazán úgy lehet helyes a fogalmazás ha pontosítunk, hiszen az igazán fontos a KÖLCSÖNÖS KOMMUNIKÁCIÓ. Majdnem a párbeszédnél vagyunk ismét, de mégsem, hiszen ez nem csak a beszédről, nem csak a verbalitásról szól.
Egyik mesterem vesszőparipája volt, hogy a vezénylés folyamatos, háromirányú kommunikáció. Kommunikálunk a szerzővel, kommunikálunk az előadóval és a közönséggel. Az előadás pillanatában vezénylőként különleges pozíciót töltünk be. Egyszerre vagyunk adó, vevő és csatorna. Közvetítjük a szerző, az előadók és a saját gondolatainkat, de közben a hallgatóság reakcióit is érzékeljük és így tovább…
De maga próbafolyamat is erről szól, csak éppen közönség nélkül.
Egy adott repertoár összeállítása már magában is izgalmas kaland. Elképzelt kommunikáció, amikor megpróbálod lejátszani magadban, hogy adott körülmények között mit akarsz megmutatni. Persze közben nem lehet figyelmen kívül hagyni az előadás célját sem, meg például az olyan apróságokat, hogy adott időben a kórus mit tud majd elénekelni – merthogy amatőrökkel dolgozunk. Ebbe a kifejezésbe most ne lásson bele a kedves olvasó semmi rossz szándékot: egyszerűen arról van szó, hogy a velünk szemben álló emberek az éneklésben feltöltődést keresnek, azért járnak kórusba, hogy értéket teremtve, jó közösség tagjaként töltsék el a szabadidejüket, kikapcsolódjanak. Ezzel kell élnünk, és valahogy olyan egyensúlyt kell találnunk, hogy ne éljünk vissza vele. És itt jön ismét a kommunikáció kérdése: meddig mehet el a művészeti vezető, hogy munkára bírjon, hogy jobb teljesítményre sarkalljon?
Mindannyian tudjuk, hogy mindennapjaink megszervezése komoly logisztikát igényel, még az egyén szintjén is, hát még ha családban, közösségben gondolkodunk. Amatőr művészeti együttessel dolgozva láthatóvá válnak a tagok mindennapjai, ügyes-bajos dolgai, amiket magukkal hoznak a próbákra, fellépésekre. Ezeket aztán lehet emberséggel kezelni, tekintettel lenni. De mi a teendő olyankor, amikor ez a közösség, vagy a közös produktum rovására megy? A válasz a pozícióm egyik megnevezésében megtalálható: művészeti vezető – tehát az az ember, aki a művészeti színvonalért felel. Ha ebből indulunk ki, akkor a kórustagokkal szemben bármi megengedett a színvonal érdekében. De akkor hol marad az emberség, a kollektív művészeti ágakhoz elengedhetetlen empátia? Bonyolult kérdés.
Fordítsuk hát meg: meddig mehet el a kórustag akkor, ha a közösség számít rá. Meddig mehet el a közösség tagjaival szemben és meddig mehet el a művészeti vezetővel szemben? Hogyan lehet és kell kommunikálnia igényeit, aggályait, félelmeit? Mikor kell ezt megtennie? Fontos kérdések ezek és mind a kommunikáció nehézségeit, egyszersmind szépségeit feszegetik. Egy közösség tagjai számára a válaszokhoz vezető kiindulópont megfogalmazása egyszerű. Hogy a klasszikust idézzük: „Felelős vagy a rókádért, amit megszelídítettél.” Tehát, ha a közösség tagjai szeretnénk lenni, egyszersmind felelősséget is kell vállalnunk érte. Saját mindennapjainkra vetítve sem tekinthetjük annak szabályait semmisnek, és mindennapi logisztikáinkban helyet kell biztosítanunk számára, ami nem mindig könnyű.
A már-már filozofikus kérdések világából visszakanyarodva a tegnapi naphoz és a szakmainak szánt beszámolóhoz: a tegnapi nap egyik legnagyobb – kórusunkra vetített – tanulsága, hogy ha a művészeti vezető „galád módon” egy darab kotta nélküli megtanulására szólít fel, akkor ezt egyrészt nem önös érdekből saját szórakoztatására teszi. Ebből az következik, hogy saját esetleges tudatlanságunk felett nem a produkció napján kell kétségbeesni. A kedves olvasó, ha fidelissimás, akkor pontosan tudja, miről van itt szó, ha pedig úgymond külsősként olvassa e sorokat, akkor jól érzékeli, hogy a tegnapi produkcióval, főleg annak főpróbáján nem volt minden rendben. És hogy miért beszéltem ennyit a kommunikációról? Hát azért mert a kedves közönségnek időnként azt is meg kell mutatni, hogy vannak problémáink. Nem csak a szépről és jóról kell kommunikálni, hanem a mindennapokról, az esetleges problémákról is. A teljes valóságot kell megmutatni, hogy az emberek lássák, hogy a kórustaggá váláshoz nem kell különleges képesség, az csupán egy elhatározás eredménye. Az amatőr kórusok tagjai éppen olyan emberek éppen olyan mindennapos örömökkel és problémákkal, mint bárki más. Igen: a kórustagság elköteleződés. Igen: a kórustagság felelősségvállalás. De közben ott a lehetőség, hogy a közösségen és a zenén keresztül többek legyünk és jobbá tegyük legalább magunk körül ezt a világot, mondjuk azáltal, hogy kicsit jobban tudunk egymásra odafigyelni, jobban tudunk kölcsönösen kommunikálni.
Ott a lehetőség, hogy feloldjuk a saját félelmeinket azáltal, hogy a problémák ellenére mégiscsak egy jó hangulatú és egész elfogadható minőségű fellépést tudunk produkálni, mosolygósan, szórakoztatva (majdnem) kívülről énekelve, együttműködve. Mert ez is hozzátartozik a valósághoz.
Ehhez persze kellett a fantasztikus hangulatú rendezvény, a nyitott és kedves közönség, és persze az, hogy a kórus a katasztrofálisan sikerült akusztikai próba (meg a karnagy szokásosnál jóval keményebb kommunikációja) után összekapja magát, hogy elhiggye magáról, hogy kész van arra, hogy közönség elé álljon. Ez sokszor nehéz, hiszen ritka az olyan amatőr énekes, akinek ebben mindennapos rutinja van. Éppen ezért komoly munka – önmagunkkal való kommunikáció – kell ehhez adott esetben minden fellépés előtt.
Ágas-bogas gondolataimat lezárandó szeretném kifejezni abbéli reményemet, hogy a Soproni Kórusünnep és az annak ágain rügyező összes hasonló rendezvény egyre inkább látható lesz, hiszen bár a kezdeményező-szervezők leginkább önszorgalomból végzik áldozatos munkájukat, azt mégis a tágabb értelemben vett közösség, Sopron és még tágabban a magyar kultúra éltetéséért, gyarapításáért teszik. Ezzel a teremtő potenciállal megint csak élni kell és nem visszaélni. Nekünk, a (szűkebb, vagy tágabb értelemben vett) közösség tagjainak igenis kötelességünk hozzátennünk ehhez a magunkét, mert csak így lehetünk többek, akár már csak azáltal is, hogy megtanulunk jobban, egymásra figyelve, kölcsönösen kommunikálni.
Szilágyi Miklós
karnagy
Fotó: Igrecz Katalin és MoncsiContent
Tovább a galériához >>>