2023. július 15-én tartottuk Afrika koncertünket a Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Karának aulájában. 

képek és műsor >>> | felvétel >>> | média >>>

„Lasa mpirahalahy avokoa ny olona rehetra.”

Malagaszi nyelven így hangzik a Friedrich Schiller által írt Örömóda legismertebb sora, amit Beethoven tett híressé utolsó, kilencedik szimfóniájában. Ez volt az a mű, amely nagyban meghatározta a 19. század zeneművészetét, hiszen sokáig – némi túlzással – azt gondolták, ez a non plus ultra, innen tovább márpedig nincs. A klasszika és romantika határán élt bécsi mester korához képest olyan messzire merészkedett el, oly mértékben feszítette szét a klasszikus szimfónia kereteit, hogy sokan nem is értették, sőt megbotránkoztak. De merészsége útmutatónak bizonyult az utána következő nemzedékek számára, elősegítette a zene addigi határainak kitágítását, sőt merem állítani, hogy grandiózus gondolkodásával sokat tett a hangszerek technikai fejlesztéséért is.

Beethovenről a hátrahagyott dokumentumok alapján azt lehet tudni, hogy nagyon tudatos alkotó volt, aki – pl. Mozarttal ellentétben – olykor minden egyes hangért „megküzdött”, sokszor átírt, kihúzott, újraírt, mire egy darab a ma ismert végleges formájában megszületett.

Ehhez hasonlatos, hosszú és akadályokkal teli úton jutottunk el július 15-i estig. Nem ringatom magam abba a hitbe, hogy koncertünk akárcsak megközelítette a „Kilencedik” jelentőségét, vagy bármilyen szinten korszakalkotó lenne, hiszen azzal, hogy afrikai műveket gyűjtöttünk össze és adtunk elő egy koncert keretében, nem találtuk fel a spanyolviaszt. Azzal, hogy gondolataimat a fenti idézettel és Beethovennel kezdtem, leginkább arra próbáltam utalni, hogy a fekete kontinens szülte repertoár elsajátítása hasonlóképpen megpróbáltatásokkal volt teli.

De kezdjük a legeslegelején, amikor 2019-ben elkezdtünk tervezgetni egy koncertet, amin különféle Pater nosterek, és valamilyen nagyobb léptékű oratorikus mű szólal meg. A Miatyánk különböző nyelvű és nemzetiségű feldolgozásai között már akkor felmerült, hogy a Christopher Tin-féle Baba Yetut – ami máig azon kevés zenék közé tartozik, ami a számítógépes játékok világából kilépve be tudott épülni a szélesebb kör által ismert kórusrepertoárba – mint különlegességet elénekelhetnénk. El is kezdtük megtanulni. Túl sok energiát azonban nem kellett a megtanulásba fektetnünk, hiszen jött a világjárvány, a tervezett koncertet két évvel odébbsodorta, és a kényszerszünetben megszületett bennem a belátás, hogy ez a mű nem való a tervezett koncert miliőjébe. Mindazok, akiknek a Baba Yetu már a szívükhöz nőtt, nehezen fogadták el a döntésemet. 

Aztán elérkezett 2023 januárja, amikor a kórus elé tártam az általam érdekesnek talált három utat. Legbelül tudtam, hogy az Afrika koncertben foglalt Baba Yetu túl nagy kísértést fog jelenteni, így mialatt a kórus tagsága és vezetősége körében a műsor-casting zajlott, én elkezdtem a darabok keresését.

Nagy nehezen született meg a döntés és a kezdetekkor nem is sikerült mindenkit maradéktalanul meggyőzni. Voltak olyan hangok, amik poénosan megjegyezték, hogy a végén majd feketére mázolva, fűszoknyában kell a színpadon ugrálnunk egyszólamú halandzsát énekelve. Nem titok, hogy van olyan kórustagunk, aki egyszerűen távol maradt a próbáktól. Megérte?

Nos ez egy igen nehéz kérdés és a válasz több oldalról megközelíthető. Ha a művészeti vezető szemszögéből nézem a kérdést, akkor tulajdonképpen nincs is kérdés, hiszen egyszerűen szakmai szempontok alapján megindokolható, miért is kalandozunk az énekesek komfortzónáján kívülre. Amatőr együttes művészeti vezetőjeként már kicsit más a helyzet, hiszen valamelyest figyelembe kell venni a zenészek, énekesek ízlésvilágát. Nem szabad figyelmen kívül hagyni természetesen a közönség igényeit sem, bár már ez is önmagában több témakörre bontható, így ezt most nem kezdem el fejtegetni, legyen elég a magasztos cél, hogy olyan műveket próbálunk minél magasabb minőségben bemutatni, amiből a közönség töltekezhet, hovatovább jól is érezheti magát a hallgatásuk közben. Itt ezt a kérdéskört egyelőre nyitva is hagynám…

Ahogy haladtunk előre a felkészülési időben, egyre több mű kottája került a dossziéba, egyre több kiejtésre kellett odafigyelni. Bonyolultnak tűnt az egész. A zene még nem adta magát, a szöveg ráadásul hátráltatta a tanulási folyamatot. Olykor minden egyes hangért megküzdöttünk. Aztán ahogy szépen lassan tisztult a tervezett koncert zenei struktúrája, ahogy megszólaltak a bonyolultabb szerkezetű dalok, ahogy megérkeztek az egyszerűbb, magukat könnyebben megadó darabok, az énekesek hozzáállása úgy változott meg szépen lassan. Mindenkinek lett(ek) kedvenc darabja(i), ami(k)hez kötődni kezdett. Aztán megjöttek az ütősök a koncert előtt nem sokkal és akkor már azt láttam a tekintetekben, hogy ez tényleg jó lehet. Volt közben persze egy önmagunkhoz képest gyengébben sikerült kórusünnep, ami fejben eléggé helyretette a társaságot, a lehetséges közönség figyelmét pedig ráirányította arra, mi is készül Sopronban az Erzsébet utcában.

Eddig a körülmények.

Mindez kellett ahhoz, hogy július 15-én este egy nagyon összeszedett kórus álljon a színpadon egy közönség előtt, aki annak ellenére volt nagyon nyitott, hogy nem igazán tudhatta, mire számítson. A kezdetektől fogva érteni szerették volna a darabokat, és talán azt is, hogy miért történik mindez ott és akkor.

Ezen a ponton utalnék vissza jelen esszém nyitó- és egyben tételmondatára, és arra, hogy miért fordítottam le ezt a mindenki által ismert sort a madagaszkári emberek nyelvére. Úgy gondolom, hogy a koncert aranymetszése a Salakao volt, ami bár nem ugyanebben a dialektusban, de ugyanezen a nyelven szólal meg. Akkor a tékozló fiú hazavágyódását hallgatva éreztem úgy, hogy a legtöbbek számára ismerőssé válik a honvágy, magány érzése; az ismerős érzésekkel pedig tőlünk 8000 kilométerre élő élőlények váltak hirtelen közelivé, emberré – testvérré.

Nem gondolom, hogy koncertünkkel akár csak egy kicsit is megközelítettük volna Beethoven IX. szimfóniájának jelentőségét, de azt talán állíthatom, hogy a szellemiségét sikerült magunkévá tennünk. Sikerült szétfeszítenünk kórusunk komfortzónájának, ezzel művészetének kereteit, mindezt pedig annak érdekében, hogy aktuális és releváns üzenetet fogalmazzunk meg más népek nyelvén, de a saját nyelvezetünkben. Sikerünket mi sem bizonyítja jobban, mint a közel 300 ember álló vastapsa.

Ha ennek fényében tesszük fel azt a kérdést, hogy megérte-e ezt az utat választani a kórus számára művészeti vezetőként, akkor a válasz már egyértelműen igen. Érdemes volt újra és újra meggyőzni az énekeseket, hogy mindez mennyire jó lesz, érdemes volt időnként konfrontálódni, érdemes volt újra és újra elmondani a szöveg kiejtését és érdemes volt beleásni magamat és a kórust Afrikába: érdemes volt hinni. Hiszen a koncert végén tényleg úgy érezhettük magunkat, hogy testvérek lettünk. Mindannyian. Lehet, hogy ez az idill csak egy szempillantásig tartott, de biztos vagyok benne, hogy ott és akkor mindenki megérezte. Mindenki azt érezte: „TESTVÉR LÉSZEN MINDEN EMBER”. Akkor és ott nem volt fekete és fehér, nem volt piros, kék, zöld, vagy narancssárga. Emberek voltunk. Emberek, akik más emberek szellemi termékéből, kultúrájából töltekezünk éppen és leszünk magunk is színesebbé.

Ez az érzés adta esszém mottóját.

A hálás közönség dicséretének ráadása az Egyetem afrikai származású diákjainak őszinte hálája volt, hiszen a koncert utáni örömzene, az egymás öröme felett érzett önfeledt eufória megmutatta, hogy a koncert egy órájában nemcsak mi és közönségünk érezhettük magunkat (a nyári forróságnak is köszönhetően) Afrikában, de a távoli országok szülöttei is otthon érezhették magukat itt, egy színes Európa nyitott szívében, Magyarországon.

Szilágyi Miklós
karnagy

Fotó: Herceg András, Soproni Téma, Varga Jenő
Tovább a galériához >>>