Fauré: Requiem – kooperációs koncertek – Fidelissima Vegyeskar, Sopron

Három kórus – három város, egy gyönyörű darab, sok lelekes énekes és hallgató. Ez jellemzi ezt a projektünket.

Karnagyi gondolatok

Sokan és sokféleképpen értekeztek már arról, hogy miért fontos a művészet, azon belül is a zene, és hogy mekkora szerepe van a modern világban, hiszen ez által különböző gyökerű és meggyőződésű emberek találkozhatnak és beszélhetnek azonos nyelvet. Éppen ezért a Fidelissima Alapítvány által életre hívott Requiem-projekt kapcsán főleg nem erről kell beszélnünk, hanem inkább arról, hogy a zene által összehozott emberek hogyan képesek áldozatot hozni egymásért és egy jó ügyért. De kezdjük az elején.

2025-ben a soproni kórusok közül a Fidelissima Vegyeskar vállalta magára, hogy megszervezi a régen szokásosnak számító és tavalyelőtt újra életrehívott Halottak napi koncertet. Az előadásra a kórus régi nagy kedvencét, Gabriel Fauré elragadó szépségű gyászmiséjét választottuk ki. Bár az előadás jól sikerült, mégis maradt bennünk némi keserű utóíz, hiszen hiába a gyönyörű mű, hiába az összefogás, nagyon sok minden nem az eredeti elképzelések szerint alakult.

Ekkor jött az ötlet, hogy ha már megtanultuk a darabot, annak orgonás változatát miért ne adhatnánk elő más városokban, bevonva egy másik kórust, ami történetesen a másik általam vezetett énekkar, a kőszegi Concordia – Barátság Énekegyesület. Az elmúlt években sokszor találkoztunk és dolgoztunk együtt, én pedig nagyon örülök, hogy személyem és kettős elköteleződésem nem éket, hanem hidat ver a két kórus és a két város közé. Az én ötletem abszolút minimális költségvetésű előadásokat tartalmazott, hiszen az elmúlt időszakban az amatőr kultúra olyan mértékben alulfinanszírozottá vált, hogy nem sok esélyünk volt bármiféle pályázati pénzt bevonni ebbe, az egyébként nagyon szép projektbe. Azonban a kórust működtető alapítvány kuratóriuma másként döntött, és úgy gondolták, hogy álmodjunk egy kicsit nagyobbat, hívjunk meg még egy kórust az együttműködésbe. Ezzel ugye még több embert érünk el, hiszen még egy előadási helyszín került képbe, ráadásul a választás a túlsó komáromi Concordia Vegyeskarra (milyen ismerős név) esett, így a koncertet a határ másik oldalára, a szlovákiai magyarokhoz is lehetőségünk volt eljuttatni.

A soproni és kőszegi énekesek által életre hívott első előadás Kőszegen, március 21-én annak ellenére múlt felül minden várakozást, hogy a kőszegi Jézus Szíve templom karzatán a két kórus éppenhogy elfért. A kőszegi közönség meghatottan és ámulattal hallgatta Fauré zenéjét, amiben nem kis érdeme volt kísérőnknek, Kocsis Annának és szólistáinknak, Vágány Luca Sárának és Pfeiferlik Tamásnak.
A három héttel később megtartott győri koncerten már komáromi barátaink is részt vettek, és bár az előadás annyira nem volt sikeres és emelkedett, mint a kőszegi, mégis nagy élmény volt az egyesített kórust vezényelni.

Itt kell visszakanyarodnom az alapgondolathoz. Hiszen a három előadást a három kórus anélkül vállalta, hogy bármilyen extra forrás rendelkezésre állt volna. A három kórus vezetősége úgy döntött arról, hogy megszervezzük a három koncertet, hogy biztosan csak a saját (eléggé szűkös) költségvetésére, és az esetleges adományokra számíthatott, mindezt azért, hogy adjon. Azért, hogy a Requiem megtanulásába fektetett munka ne csak egyszer térüljön meg, és hogy a szép zenei gondolatokat – alkalomtól függetlenül – minél több emberhez eljuttathassuk, ingyenes koncertek formájában.
Mélységesen sajnálom, hogy mindez nem üti át mégcsak a helyi média ingerküszöbét sem.
Hiszen pályázatot – bár megpróbáltuk – nem nyertünk. Egy árva forintot sem. Újságcikket a megyei, vagy városi lapokban, internetes portálokon hiába keresnénk. Nem érte el az ingerküszöböt, hogy több tucat különböző értékrendű és érdeklődésű embert összehozott egy közös ügy, amire hajlandóak voltak időt és pénzt áldozni. Igen, mondhatjuk azt, hogy ez is egy hobbi. De ha csupán erről lenne szó, akkor nem lenne mögötte annak az igénye, hogy adjunk, hogy szívből énekeljünk, és hogy odaálljunk újra és újra emberek elé.
Ezt a csodálatos összefogást támogatni kellett volna és világgá kürtölni mindazoknak, akiknek módjuk és lehetőségük lett volna rá, de nem tették meg.

Felvételek, további részletek

Írásom utolsó apropóját az augusztus 29-én túlsó Komáromban megtartott előadás adja, amit a szervezők a Mohácsi Csata 500. évfordulójával is összekapcsoltak. Bár a Requiem előadása – megítélésem szerint – nem sikerült úgy, ahogy mindannyian szerettük volna, a koncert és az egész történet méltó befejezése az Ének Szent István királyhoz összkari előadása volt. Eddigi karnagyi pályafutásom legszebb, legihletettebb pillanatainak egyike. Azt hiszem, az ilyen pillanatokért lettem, lehettem muzsikus, és azt hiszem, hogy már csak ezért a néhány percért megérte ez az egész felkészülés, szervezés, annak minden részével együtt. Nem volt tökéletes előadás, ahogy egy összkari mű talán soha nem is lehet az, de mégis csodálatos volt, ihletett, elgondolkodtató és megható. Talán odaföntről még a szerző is elismerően bólogatott.

De ha már ideidéztem Kodály Zoltánt, akkor szeretném felhívni a figyelmet arra az örökségre, amit ránk hagyott. Ez az örökség, a Kodály által ránk hagyományozott szellemiség, a művek, amiket alkotott, álljanak útjelzőként azok előtt, akik bármilyen módon segíthetnék az amatőr művészetet, de valamiért nem érzik elég fontosnak és nem tesznek semmit sem…

Szilágyi Miklós karnagy