VII. Concordia kórusfesztivál – Fidelissima Vegyeskar, Sopron

2026. szeptember 5-én örömmel vettünk részt a VII. Concordia Kórusfesztiválon. Ahogy minden évben, most is nagyon jól éreztük magunkat. Köszönjük szépen a szervezőknek ezt a csodás napot!

Karnagyi gondolatok

Felvétel, további részletek

„Nem szoktam kommenteket olvasni…”
Akár ezzel is kezdhetném ezt a beszámolót, de ez nem a teljes valóság lenne, ahogy azt is ferdítésnek érezném egy kissé, ha csupán résztvevőként próbálnám leírni a fesztivált, amiben szervezőként is nyakig benne voltam.
(Vagyishát igazából furcsa egy kicsit, hogy olyan, mintha tabu lenne arról beszélni, hogy Sopronban is és Kőszegen is dolgozom. Hiszen sokan meglepődnek még ma is azon, hogy négy együttesnek vagyok a művészeti vezetője, meg még kettő másiknak tagja, ahogy azon is, hogy nekem ez nem egy mellékállás…)

Így hát nem ferdítek. Néha bele szoktam lapozgatni a kommentszekcióba, inkább csak azért, hogy érezzem a közhangulatot bizonyos ügyekkel kapcsolatban, a Concordia Kórusfesztivál kapcsán pedig azért, mert nagyon jó látni, hogy a befektetett munka mennyi-mennyi embernek szerezörömet. Úgy kell nekem… Hiszen ott voltam, láttam, éreztem a bőrömön a rengeteg mosolyt, a szemek csillogását.
Mégis ide kell, hogy idézzem azt az EGYETLEN negatív felhangú kommentet, ami csupán négy szó volt: „erre bezzeg van pénz”. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez volt az egyetlen negatív komment – mégis elfutott a pulykaméreg.
Miért kell ebbe belekötni?! Miért kell még egy ilyen tiszta örömünnepben is a hibát keresni?! Egyáltalán miért nem lehet örülni a másik örömének?!

Korábbi írásaimban megénekeltem már a közösségi média furcsaságait, de most tudatosodott bennem még valami: hiába a szeretet és lelkesedés, hiába a zenélés öröme, ez nem átadható a képernyőn keresztül.

Ismét egy kitérő: tavaly a Művészetek Palotájában volt szerencsém meghallgatni a Lipcsei Gewandhaus zenekarát Andis Nelsons vezényletével. Dvořák Aranyrokkáját (Op. 109) és Mahler IV. G-dúr szimfóniáját játszották. A magam részéről Dvořáknak nagy rajongója vagyok, de (szégyen, nem szégyen) Mahler zenéjével távolról ismerkedtem – úgy gondoltam, hogy nem értem, nem az én zeném. Aztán jött a koncert március 12-én és elgázolt Mahler zsenialitása. Ott. Akkor. Élőben. Megismételhetetlen, katartikus pillanat volt. Ehhez a pillanathoz legnagyobb részben – úgy gondolom – a nyitottságom vezetett el, hiszen én választottam a koncertet ajándékként.

Számomra ez nagyon furcsa paradoxon, bár biztosan nem én vagyok az első és egyetlen, aki erre rácsodálkozik. A közösségi média, ami összeköti az embereket, egyszersmind megteremtette a lehetőséget arra, hogy mindenki bezárkózzon a saját kis világába, hiszen ott kis túlzással mindent megtalál, amire szüksége van, nincs tehát feltétlenül szüksége arra, hogy új dolgokat, új embereket ismerjen meg.

Zenei tanulmányaim fontos része volt, hogy megtanítsák az én konok fejemet arra, hogy kételkedjek első sorban saját magamban, és ezzel sarkalljanak mindig új utak keresésére. A közösségi médiának azonban megvan a képessége, hogy elhitesse az emberrel, hogy úgy van jól, ahogy ő tudja, továbbmegyek: minden úgy van, ahogy ő tudni véli, mert a tévedés lehetősége, az ellenkező vélemény egy egyszerű kattintással kizárható.
Ha valaki belesétált ebbe a csapdába, akkor már nem nyit, mert nincs rá szüksége, és nem érti, mások miért gondolkodhatnak máshogy. Miért érezheti magát jól valaki éneklés közben? Miért lehet ez fontos valakinek? És nem akarja érteni, és nem akarja megtapasztalni… Nem állítom, hogy ez új jelenség, hisz nincs új a nap alatt, de mégis hová lett a nyitottság. Vagy miért nem tudunk egyszerűen csak annak örülni, ha mások örülnek?

Ha visszarepülnénk kicsivel több, mint egy hetet az időben, és laikusként besétálnánk a kőszegi vár udvarára, döbbenetes élményben lehetne részünk: több száz ember mosolyogva, csillogó szemmel együtt énekel és boldog.
Amikor műsorvezetőként felmentem a színpadra ezt a boldogságot láttam, amikor a többi kórust hallgattam, láttam az embereken az érdeklődést és a nyitottságot, amikor pedig a Fidelissima karnagyaként mentem fel a színpadra, várakozást, hogy idén mit mutat a „színes csapat” Sopronból.

Felemelő élmény volt a részese lenni. Katartikus pillanat. Aki énekel, vagy nekiáll egy ilyet szervezni, az azért csinálja, hogy része legyen benne újra és újra. Bízom benne, hogy sokaknak tudjuk, tudom ezt még megmutatni, hiszen ahogy azt a rengeteg érdeklődő, mosolygó, csillogó tekintet mutatta, vannak még nyitott emberek…

Szilágyi Miklós karnagy